Kultúrkörök

A Nagy Ignác utcai unitárius templomban

„Ebben a rendezvényben nemcsak fantázia van, hanem nagy-nagy lehetõség is” – mondta Hiller István oktatási és kulturális miniszter a kulturális örökség napjainak idei programját ismertetõ sajtótájékoztatón. És valóban, szeptember 20–21-én olyan fõvárosi és vidéki helyszíneket is térítésmentesen felkereshettünk, ahová máskor „idegeneknek tilos a bemenet”. Sajnos sokan vélnek látni templomok ajtaján is efféle feliratot, s noha ennek éppen az ellenkezõje az igaz, kétségtelen, hogy a belépésre bátorító, mindenkit hívogató táblák nem túl gyakoriak Isten hajlékainak kapuin… Az elmúlt hétvége példátlanul gazdag programkínálatában ezért is fedeztük fel örömmel azt a budapesti templomtúrát, amely a Belváros sokszínû vallási életének ismert és kevésbé ismert épületeit ígérte bemutatni – „hívõknek és nem hívõknek”. Mi elsõsorban arra voltunk kíváncsiak, hogy a mintegy háromórás séta során érintett templomokban miként fogadják a kívülrõl érkezõket egy olyan hétvégén, amelynek egyik programja a nyitott templomok éjszakája. Lukács Gabi fotóriporter társaságában szombaton Boda Zsuzsa, vasárnap délután T. Pintér Károly vett részt a „belvárosi templomtúrán”.

1. óra 2 perc, Nagy Ignác utcai unitárius templom. Körülbelül huszonöt tagú, az idõsebb korosztályhoz tartozó, fõként hölgyekbõl álló alkalmi csoporttal léphetek be abba a templomba, amelynek az épülete elõtt már nagyon sokszor elhaladtam, de amelybe még sosem jutottam be. Ezért is örültem ennek a templomtúrának: a felkeresendõ kilenc templomból hatot még sosem láttam belülrõl – most végre lehetõségem nyílik meglátogatni õket!

A túravezetõ fiatal mûvészettörténész lényegre törõ, de fontos részleteket sem nélkülözõ összefoglalást ad az erdélyi gyökerû unitárius vallás kialakulásáról, a templom történetérõl, illetve az épület építészeti stílusjegyeirõl. Segítõtársa eközben fénymásolt anyagokat ad körbe.

Gyönyörû a templom faragott berendezése. Az emeleten kedves hölgy fogad, és készségesen válaszol az érdeklõdõk kérdéseire.

1. óra 30 perc, Hold utcai református templom. Elõre örülök, hogy ide is bemegyünk, ugyanis 1999-ben voltam benne utoljára, amikor még a Magyar Televízió jelmeztára és varrodája mûködött az épületben. Felújítása óta nem jártam itt – ám most sem jutok be. Túravezetõink állítólag nem tudták megszervezni, hogy legyen ott valaki a gyülekezetbõl, aki beenged. Így az amúgy korrekt tudnivalókat a zárt épületen kívül hallgathatjuk csak meg.
2. óra 50 perc, Szabadság téri református templom (Hazatérés temploma). A teret körülvevõ, sõt félig már le is záró kordonok elõrevetítik a tapasztalt fõvárosiban, hogy a délutánra meghirdetett rendezvények nem a kulturális örökség napjainak programjához tartoznak. Az irodaház kinézetû külsõ grandiózus belsõt takar. A gyülekezet történelmi gyökerei is indokolják – a trianoni békeszerzõdéssel elszakított országrészekbõl ideérkezettekbõl alakult ki az elsõ világháború után –, hogy a falak között látványosan fejezõdik ki a magyarságtudat. Bárhova néz az ember, a festett üvegablakokon, a mennyezet fakazettáin, az úrasztala és a szószék mögött nemzeti szimbólumok – vármegyecímerek, történelmi zászlók… Ezáltal inkább érzem magam egy világi szervezet üléstermében küldöttként, mint Isten házában egyszerû hívõként. De a sokszínû kereszténységben ennek is lehet létjogosultsága.
3. óra 30 perc, Szent István-bazilika. Az ország második legnagyobb templomába sem megyünk be, csak kívülrõl idézzük fel építésének nem mindennapi történetét (lásd az Evangélikus Élet 2008. február 24-ei lapszámát).
4. óra 45 perc, Rumbach Sebestyén utcai zsinagóga. Szombat van, ezért – bár az épület már nem funkcionál zsinagógaként – nem mehetünk be.
5. óra 57 perc, Deák tér, evangélikus templom. Titokban már büszkén készülök arra, hogy a szemmel láthatóan nem evangélikusokból álló alkalmi csoport hogyan fog örülni, amiért végre bemehet egy újabb templomba, nem is mellesleg a lutheránus berkekben „az ország templomaként” emlegetett, püspöki székhelyként is mûködõbe!

De csalódnom kell: a templom, amely egész nyáron szervezett „templomõrséggel” várta a betérõket, ezen a hétvégén – a szakrális mûvészetek hetének és a kulturális örökség napjain – zárt ajtókkal fogadja az érdeklõdõket… A Deák tér felé haladva a csoport két tagjának beszélgetését hallva megtudom, hogy egyikük már volt itt egy esküvõn, és a „Képzeld! Egy papnõ adta össze a párt!” mondattal adta a másik tudtára, hogy ebben az egyházban nõk is lehetnek lelkészek.

1. óra 7 perc, Szervita tér, belvárosi szervita templom. Kívül- belül megtekinthetjük, sok érdekességet megtudva a szervitákról, a tér és a templom történetérõl.
2. óra 25 perc, Petõfi tér, Nagyboldogasszony magyar ortodox székesegyház. Ezt is csak kívülrõl nézhetjük meg, nem jutunk be. Csalódottságommal nem vagyok egyedül a csoportban, és arra gondolok, a templomtúra meghirdetésekor arról nem szólt a fáma, hogy valójában – néhány kivételtõl eltekintve – csak az épületek külsejét vehetjük majd szemügyre.
3. óra 30 perc, Március 15. tér, belvárosi fõplébániatemplom: a fõváros legrégebbi temploma ugyan nyitva van, de ismertetésére ajtaja elõtt kerít sort az ezután el is búcsúzó idegenvezetõ. Aztán ki-ki eldöntheti, hogy belülrõl is megnézi-e, vagy sem. Megsúgom, a csoportból mindenki élt a lehetõséggel. Hívõ és nem hívõ egyaránt.

Az általunk választott programra (is) invitáló honlap (www.oroksegnapok. hu) tájékoztatása szerint a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma 1999-ben a Kulturális Örökségvédelmi Hivatalt (akkori nevén Országos Mûemlékvédelmi Hivatalt) bízta meg a kulturális örökség napjainak megszervezésével. E koordináló munkát azóta is õk végzik, de honlapjukon hangsúlyozzák, hogy az „igazán nagy feladat” azon objektumok tulajdonosaira, mûködtetõire, kezelõire hárul, akik vállalják, hogy a nagyközönség számára hozzáférhetõvé teszik épületeiket, gyûjteményeiket.

Mint azonban megtudjuk, a vasárnap már mintegy nyolcvan fõvel indult „templomtúrát” egy – társasági formát egyelõre még nem öltött – lelkes vállalkozócsapat vetette fel a hivatalos programba. Ezt az alapvetõ információt ugyanakkor sem az említett központi honlap, sem a programfüzet, sem a csoportot vezetõ (idegenforgalmi tanulmányokat folytató) ifjú hölgy nem tartotta fontosnak dobra verni, így sokan abban a tudatban vágtak neki az útnak, hogy „a hivatal” embere vezet bennünket a Belvárosban. Nem biztos, hogy jobban jártunk volna, de ettõl függetlenül sem értem, miért a szemérmesség, hiszen többen is megjegyezték, hogy az idei kínálatból nekik is ez a program tûnt a legvonzóbbnak. (!)

Amúgy a csoport kétharmadát most is nyugdíjkorhatár feletti hölgyek alkotják. Mindazonáltal az újabb (már nem feltétlenül ingyenes) városnézõ séták iránti igényt tudakoló kérdõívre szinte valamennyien az e-mail címüket firkantják…

Az 1890-ben épült Nagy Ignác utcai unitárius székház, püspöki palota és templom ideális kiindulópontja a túrának. Odabenn ugyanis az egyházközség egyik presbitere egészíti ki az idegenvezetõ rövid, tárgyszerû ismertetõjét. Felhívja a figyelmet a színes üvegablakokon látható szabadkõmûves- motívumokra, egy kérdésre válaszolva pedig elmondja, hogy az unitárius vallás fõként abban „haladja meg” a többi protestáns felekezet tanítását, hogy Jézust csupán embernek tekinti…

Reménykedem, hogy a Hold utcai református templomban is akad majd egy presbiter (netán lelkész), akit megkérdezhetek „maradiságunk” teológiai okairól, de erre az 1940-ben felszentelt Hazatérés templomában sem nyílik lehetõség. Pedig az elõzõ este több száz „randalírozónak” menedéket nyújtó Szabadság téri református hajlékba beléphetünk, sõt nyugalmazott püspök fogadja csoportunkat. Dr. Hegedûs Lóránt beleszövi ugyan mondandójába az evangélium lényegét, de oly töményen (és oly hosszan) zúdítja ránk e szakrális hely profán vonatkozásait, hogy kérdésekre már nem marad idõ. Sietnünk kell (a Szent István-bazilika elõtt is csak egy percre állunk meg), mert a Rumbach Sebestyén utcai zsinagógába idõre kell érkeznünk. Azt ugyan nem tudni, hogy a vallási célokra 1959 óta nem használt épületben mikor nyílik meg a tervezett Kárpát- medencei Zsidó Néprajzi Múzeum, nekünk mindenesetre már most fizetnünk kell a belépésért…

Pontban ötkor érkezünk a Deák téri evangélikus templom zárt ajtaja elé, de itt legalább harangjáték fogad. A Petõfi téri Nagyboldogasszony magyar ortodox székesegyházban viszont úgyszólván az orrunk elõtt csukják be a kaput, pedig idegenvezetõnk állítja, velük többször is próbáltak egyeztetni.

Nem nehéz kitalálni: a bazilika és az evangélikus templom „bejárásával” eleve nem számoltak a szervezõk. Igaz, azzal sem, hogy a Szervita téri katolikus templomban, illetõleg a belvárosi fõplébánia-templomban épp ottjártunkkor zajlik majd a mise. Istentiszteletnél méltóbb befejezése éppenséggel nem is lehetne egy templomtúrának, de ezt már csak hívõknek ajánlják…