Evangélikusok

Október elsõ vasárnapja sok helyütt, fõleg német nyelvterületen, „Erntedankfest”, azaz aratási hálaadó ünnep. Ilyenkor oltárra kerülnek a tarka szüreti tálak. Sajnos manapság az ünnep magyar nevét is fordítani, magyarázni kell, hiszen – fõként városi gyülekezeteinkben – már szinte ismeretlen. Talán a most ökumenikusan is szorgalmazott „teremtésünnep” remélt bevezetése valamit visszahozhat az elfeledett hálaadás értékeibõl.

De hát kinek is jut eszébe manapság hálát adni? Szinte gyanús a hálás ember, csak a panaszkodás tûnik hitelesnek. Bezzeg a püspökök! Szinte minden hétvégén valahol valamiért hálát adunk… Ez talán mennyei munkaadónk terapikus pedagógiája, hiszen hétfõtõl péntekig többnyire inkább csak gondokkal és panaszokkal kopogtatnak be a püspöki hivatalba; lerobbant épületek, gyülekezetek és lelkészi életek megannyi nyomorúságával szembesülünk. Mielõtt mindebbe belekeserednénk, hozza a postás a szép meghívókat: szombaton és vasárnap gyülekezetek örömében, hálaadásában osztozhatunk. Helyrebillen az egyensúly…

Ebbõl a szempontból az idei õszön különösen is bõséges a szüret a déli kerületben. A gazdag szüreti tálból kínálok egy kis kóstolót Olvasóinknak.

Ezekben a hetekben nemcsak megújuló épületekért adtunk, adunk hálát, hanem – ami talán még fontosabb – születõ új közösségekért, valamint Isten hûséges szolgáiért, sok évtizedes munka után nyugalomba vonuló lelkész testvérekért is. Íme, az õszi hónapokban búcsúzó déli csapat névsora: Aradi András Péter (Békéscsaba), Kertész Géza (Józsefváros), Kósa László (Rákoskeresztúr), Kutyej Pál Albert (Békéscsaba-Jamina).

Öröm, hogy kezd kialakulni a lelkészi visszavonulás méltó kultúrája egyházunkban. Ezt segíti a Liturgikus könyv készülõ második kötetében a „búcsú-istentisztelet” rendjének tervezete. Ennek elõszavában többek között ezt olvassuk: „Hazánkban és egyházunkban szükséges, hogy létrehozzuk és gazdagítsuk a búcsúzás és szolgálatletétel kultúráját. Mind pasztorális, mind pedig szervezeti szempontból építõ lehet, ha az elköszönés liturgikus keretek között, az emberi tiszteletköröket félretéve, üres formalitásokat kerülve történik. Áldás a búcsúzónak és áldás az elengedõ közösségnek, ha Isten elé állva, a gondokat elõtte letéve bûnbánattal és hálaadással lehet emlékezni, egy szakaszt lezárni, majd továbblépni…”

Immár több ilyen – ironikus fordulattal élve – „kiiktató” istentiszteletet átélve tanúsíthatom, hogy a búcsú valóban lehet az Isten elõtti hálaadás szép ünnepévé. A gyülekezet hálát ad Istennek elköszönõ lelkésze szolgálatáért, aki viszont gyülekezetét köszöni meg az egyház Urának. Amint ezt éppen a közelmúlt egyik igehirdetési textusából, Pál apostoltól megtanulhattuk, aki így kezdi a korinthusiakhoz írott levelét: „Hálát adok Istennek értetek mindenkor…”

Különleges élmény az elköszönõ kollégák búcsú-igehirdetése. Ahogyan meghatározó, intonáló a beköszöntõ prédikáció, ugyanúgy sokatmondó és jövõbe mutató lehet az elköszönés is. Egyikük például a visszavonuló német válogatott kapus, Oliver Kahn képét idézte fel, aki a búcsúmeccs végén egyedül ballagott le a pályáról az öltözõbe.

Valóban lehet szellemes párhuzamot vonni a lelkészi pálya és a kapussors között. Tény, hogy jócskán akad hasonlóság a két „sportág” között. Mindkettõ csapatjáték, de a kapus mégis sajátosan magányos tagja a játékosok közösségének. Egyedül áll a kapuban; ha jól véd, azt mondják, hát ez a dolga. Viszont ha bekap egy gólt, hamar megszólal a füttykoncert a tribünön. Bizony mi, lelkészek is átélhetünk ehhez hasonló közösségi magányt, egyedül maradva a szószéken, az oltárnál…

Mint minden hasonlatnak, ennek is vannak persze gyenge pontjai, hiszen végsõ soron a keresztény életbõl és szolgálatból nem lehet nyugdíjba vonulni. Csak földi életünk utolsó szívdobbanása jelent majd lehívást a küzdõpályáról. Egy idõre öltözõbe – „átöltözõbe” – vonulunk, ahonnan, hitünk és reménységünk szerint, a Játékvezetõ hívására egészen új mezben léphetünk majd a mennyei stadion örökzöld gyepére…

A déli szüreti tálon az érett, zamatos gyümölcsök mellett akad néhány üde primõr is. A friss gyümölcsök közé tartozik a Telekgerendáson, valamint Soroksáron egy éve indult, reményt keltõ gyülekezetplántálás, közösségépítés.

S ha már a plántálásnál tartunk: külön öröm, hogy szeptember végén két óvodai ünnepségre is kaptam meghívót. Hálát adtunk az egy éve átvett hódmezõvásárhelyi Égbõl Pottyant, valamint az immár tízesztendõs, Deák téri Kisdeák evangélikus óvoda, gyermekkert (Kindergarten) ígéretesen fejlõdõ emberpalántáiért.

Természetesen az épületekért való hálaadás hagyományos gyümölcsei is megtalálhatóak a tálon. Olvashattuk már lapunkban, hogy hálát adtunk a részben megújult, kétszáz éves nagyszokolyi szent hajlékért, valamint a kívülrõl megszépült pesterzsébeti templomért. Ezen a hétvégén Kölesden új gyülekezeti házat szentelünk, majd a következõ vasárnapon a magyarbólyi (százötven éves templom) és a mohácsi gyülekezet (renovált templom) örömében osztozhatunk.

A szimbolikus fürtökön a jóízû, édes szõlõszemek mellett akad néhány keserû szem is, melyek õszinte kérdéseket provokálnak. Vajon a kicsiny, elnéptelenedõ településeken lesz-e látogatója, használója a megújuló egyházi épületeknek? Megfordítható-e hazánkban a pusztuló falvakból menekülõ tömegek döbbenetes exodusa?! Talán inkább a városi gyülekezetépítésre kellene koncentrálnunk erõsen limitált anyagi és humán erõforrásainkat?

A hálaadás sohasem válhat sikerpropagandává. Miközben van miért és kiért hálát adnunk Istennek, tõle kérünk és remélünk választ kissé ünneprontó, de megkerülhetetlen kérdéseinkre.

Gáncs Péter püspök Déli Egyházkerület