Evangélikusok

Van a hangulatban valami szürreális, egyszerûbben kifejezve, valami valószínûtlen. Csendben gyülekezünk. A megszakításokkal pergõ esõ jelenti a valóságot. Alapvetõen kétfelé osztható az alkalmi társaság. Vannak, vagyunk mi, a Sztehlo-gyerekek, több-kevesebb évvel hetven felett, és vannak a többiek, önkormányzatiak, egyháziak, érdeklõdõk.

Állunk a kertben, a Budakeszi úti épület kertjében; a házfalon tábla hirdeti, hogy itt éltünk több mint hatvan évvel ezelõtt, ki-ki rövidebb-hosszabb ideig a háború rémségei után, mi, túlélõk, félárvák és árvák. Már nemcsak a zsidóüldözés menekültjei, hanem a másik oldal üldözötté vált gyermekei is.

Mert annak az embernek, akinek az emléke egybegyûjtött minket, hogy ott legyünk, amikor utcát neveznek el róla, ilyen egyszerû volt az eszmeisége. Meg kell védeni az üldözötteket, különösen is a gyermekeket.

Örülünk, persze hogy örülünk, hogy ilyen sokan jöttek el, hiszen ez is igazolja, hogy nem fölösleges az életmû ápolását célzó törekvésünk, mégis – ahogy fojtogatja torkunkat a meghatottság – erõs a hiányérzetünk.

Az idõ múlásával egyre tisztábban ragyog a történelmi személyiségek életmûve. Tudjuk-e – akár részlegesen is – közvetíteni a ma és a holnap számára Gábor bácsi életpéldájának az üzenetét? És ami még nehezebb, még keservesebb kérdés, eleget tudunk- e tenni két további feladatnak: visszautasítani azok hipokrita ünneplését, akik akkor is, ma is, ha többnyire passzívan is, a kirekesztõk, a gyûlölködõk oldalán álltak-állnak?

Meg tudunk-e ütközni azokkal, akár élesen elhatárolódva tõlük, akik ma is képviselik azt az irányt, amely Sztehlo Gábort és munkatársait életük kockáztatásával is cselekvésre késztette?

Persze a Pax Gyermekotthonban, a már külföldön is hírnevet szerzett, önigazgatásra nevelõ Gaudiopolis gyermekváros kertjében az esõ ellenére szépek az emlékek. Hiszen itt már nem a borzalmakra, hanem a túlélésre, a barátokra, a tanárokra, a kulturális együttlétekre, a munkára emlékezünk. És a kohéziót teremtõ, a magas morális értékrendet követõ és közösségünkben megteremtõ Sztehlo Gáborra.

Érdekes ez. Hiszen a háború vége, a felszabadulás elõtt volt valóban történelmi a szerepe, de személyesen, kevés kivétellel, a háború után a Gaudiopolisban ismerkedtek meg vele. Ekkor derült ki, hogy nemcsak sok-sok gyermek fizikai létének a megmentésére volt képes, de ezt követõen meg is tudta gyógyítani a lelki sebeket, irányt mutatva a továbbélés számára. Így valósult meg a hétköznapi csoda. A nem keresztény Sztehlo-gyerekek is keresztényként élnek. Hetven felett is. Õrzik szívükben és követik a világ minden részére elszármazottak is, hangot is adva ennek, Gábor bácsi mûvét, tanítását.

Igen, fel kell tenni a kérdést. Kié Sztehlo Gábor? Kié az az evangélikus lelkész, aki 1944 õszén református kollégájával, Éliás Józseffel és munkatársaival varázslatos gyorsasággal szervezett meg több mint harminc gyermekotthont fõvárosi villákban, megmentve több mint ezer gyermek életét? Jelentõs részük azután 1945- ben a Budakeszi úton lelt ideiglenes otthonra. Magam – bátyámmal együtt – 1944. november közepe és karácsonya között az akkori Vilma királyné úti (éppen a fasori gimnáziummal szemben lévõ) otthonban lakhattam, majd 1945 késõ tavaszán és nyarán a gyermekvárosban.

Kié Sztehlo Gábor?

Ne vitassuk, természetesen egyházáé is, hiszen élete végéig vállalta – Svájcban tartott igehirdetései is tanúsítják – lelkészi identitását. De az is bizonyos, hogy szolgálatainak a kisugárzása, hatása messze meghaladja a hagyományos egyházi kereteket.

Az igazi kérdés az, hogy van-e hely a mai magyar keresztény egyházakban a Sztehlo Gáborok számára. Jó, hogy 1944-ben volt egy lelkész, aki vállalta a nehéz utat, és voltak még néhányan, akik tettek az üldözöttekért. De az egyházak adósak maradtak a Krisztus követésébõl adódó magatartással.

Ma több lelkész – felismerve az idõk szavát – tanulja a segítõ foglalkozás gyakorlatát, a mentálhigiénét, a lelkigondozást. Valójában az õsi, krisztusi, papi modellt. Segíteni az elesetteken, az üldözötteken, a rászorultakon. Hogy a találkozás nyomán megváltozzék az emberek élete.

Sztehlo Gábor életmûve az ökumenikus, hatékony, a társadalmat megváltoztatni képes kereszténység szükségességérõl és esélyérõl üzen. A másik út a muzeális, archaikus, múlton merengõ, zsugorodó egyházak útja. Sztehlo Gábor a jövõ század papja volt.

Erõs hatással volt rám utolsó személyes találkozásunk. Az ötvenes évek vége felé néhányan – fiatal felnõttek – Gyõrben vállaltunk csendesnapi szolgálatot. Sztehlo Gábor az országos egyház munkatársa volt. A részletekre nem emlékszem, az azonban tény, hogy vállalta: az egyház mikrobuszán levisz minket Gyõrbe. Igazi segítség volt ez akkor számunkra. Otthon volt a volán mellett is. Jelképes és konkrét volt a gesztus. Azóta is sokszor foglalkoztat a kép. Ki ül az egyház autójában a volánnál?

Frenkl Róbert