Élő víz

TEOLÓGIA DIÓHÉJBAN – ÚJ SOROZATUNK ELÉ

A „dióhéjban” és a „kis tükörben” megfogalmazás ugyanazt a szándékot rejti magában: az ismeretterjesztést, az õszinte együtt gondolkodás igényét. Közérthetõ módon és népszerûen, nem az egyházban gyakorta emlegetett, de ma már talán ritkábban hallható „kánaáni” nyelven. A Biblia évében fontos, hogy ne csupán egy könyvrõl gondolkodjunk közösen és alkossunk véleményt, hanem a tartalma, üzenete és a hatása váljék újra jelentõssé a számunkra.

„A Biblia több önmagánál” – írja Farkas József református teológus-lelkipásztor, majd így folytatja: „Több igazság van a Bibliában, mint amennyit annak idején a szentírók írtak bele. A bibliai Igéknek természetesen már akkor is volt értelmük, amikor elõször írták le azokat, de az apostolok és a többiek akkor nem is gondoltak arra, hogy az évszázadok múlásával egyre gazdagabb zengést kap a szavuk, és az eredetileg igénytelenül írásba foglalt igazság egyre fénylõbb lesz.” (Farkas József: Több az élet)

Ez a több azonban egyben nehezen értelmezhetõ. Apró mozaikszemekbõl, önmagukban is értékes részletekbõl áll össze. A megtestesülés révén idõben és térben megjelenik, és mégis megfoghatatlan. Kiegészül a személyes élményekkel és tapasztalatokkal, olykor az elbizonytalanító ellentmondásokkal. Olyan, akár teremtett környezetünk. Az apostol szavával „õbenne élünk, mozgunk és vagyunk” (ApCsel 17,28), mégis, miként a költõ Reményik Sándor érzékelte: „A világ Istenszõtte szõnyeg, / Mi csak visszáját látjuk itt, / És néha – legszebb perceinkben – / A színébõl is – – valamit.” (A szõnyeg visszája)

A hittudomány mûvelõjének a hivatása, de ebbõl adódó kötelessége is, hogy a „visszáját” ismerõknek a „színébõl” történõ olvasást, ismeretszerzést megtanítsa. Prizmához hasonló üveget fordítva a Biblia felé, akár a színeire bomló fény, a kutató elõtt feltárul a Szentírás gazdagsága. Az egész elemeivé válik, az összetett leegyszerûsödik, az egyrétû pedig hatalmas mélységet mutat…

Ha csupán szerény zsebtükör segítségével is, de néhány alkalommal erre a feladatra vállalkozunk ebben a sorozatban. Mielõtt azonban megérkeznénk a hittudomány és a segédtudományok egy-egy részterületéhez, és találkoznánk egy-egy személlyel vagy témával, keressük meg a „nulla kilométerkövet”, ismerkedjünk meg magával a teológia kifejezéssel!

Az eredeti görög szó annyit jelent, mint „az istenekrõl szóló beszéd” vagy „az istenekrõl szóló tanítás”. Születését, elsõ használatát a nem keresztény, ógörög idõk homályában kell keresnünk. Az Újszövetséget hiába lapozzuk fel: a teológia szó mint olyan sem az evangéliumokban, sem a levelekben, sem a Jelenések könyvében nem fordul elõ. Kik lehettek hát az ókori hellén világ hittudósai? A régi görögök azokat nevezték teológusoknak, akik a világ keletkezésérõl vagy a különbözõ istenek, félisteni hõsök tetteirõl szóló õsi hitregéket, mondákat, az úgynevezett mítoszokat feljegyezték.

Egyik jeles képviselõjük a Kr. e. 776 körül született Hésziodosz. Földmûvelõ volt és pásztor, elbeszélése szerint maguk a múzsák hívták a költészet mezejére. Az istenek származásáról szóló, 1022 szakaszból álló, Teogónia címû mítoszgyûjteményében megénekelte a világnak a káoszból való keletkezését. Verselt Uranosz, Kronosz és Zeusz uralmáról és az utóbbinak a titánokkal vívott harcáról. Megörökítette Prométheusz mondáját és az asszony teremtésének õsi képzetét.

A korabeli költõk és jósok tehát mint „teológusok”, vagyis az istenek mítoszaihoz értõ beavatottak tanítják az embereket a világ keletkezésének titkaira. Tudományuk nem rendszeres, hanem inkább szónoki vagy himnikus összefoglalása annak, amit az istenek felõl elgondoltak. Hésziodosz Teogóniája is bõvelkedik az ellentmondásokban. Stílusa sok helyütt eleven, máshol száraz és egyenetlen.

A görög filozófusok szóhasználatában a teológia új értelmet nyer: immár az istenségekrõl szóló mítoszok értelmezését jelenti. Arisztotelész (Kr. e. 384 – Kr. e. 322), a modern európai tudomány atyja és elõfutára, a nyugati kultúra egyik legnagyobb hatású gondolkodója szerint az istenekrõl alkotott helyes tanítás filozófiai feladat. Ez háromféle lehet: matematikai, természettudományi és teológiai. Ezen belül a logikát nagyra becsülõ sztoicizmus a teológiát is felosztotta „mitikus”, „fizikai” és „politikai” részre. Az elsõ a mítoszok feljegyzése, a második az istenfogalom filozófiai értelmezése. A harmadik az istenek kultuszára, tiszteletére vonatkozó rendelkezéseket állapítja meg. (Ma ez az irány a vallástörténethez vagy az egyházjoghoz hasonlítható.)

Egy lépéssel továbbhaladva a nulla kilométerkõtõl megállapíthatjuk, hogy a teológia szó alapvetõ értelme mindig az embernek az istenirõl való beszéde, illetve az istenségre vonatkozó elgondolása, az arról való fogalmak megalkotása. Az ember verbalizálja, azaz szavakba foglalja, definiálja, azaz meghatározza és kifejti a transzcendenssel, azaz az érzékek fölöttivel, a nem e világival létrejövõ kapcsolatát és tapasztalatát. A tudós Karner Károly szerint „az ember igyekszik saját ismerõ képességével, fõként értelmével megismerni az istenséget, ennek alapján megalkotni a helyes »istenfogalmat« és azt beleilleszteni világképébe” (Karner Károly: Bevezetés a teológiába).

A teológia tehát nem a Krisztus követésével kezdõdik. A keresztény írók csupán a Kr. u. 2. századtól veszik át és alkalmazzák ezt a voltaképpen pogány eredetû fogalmat. A keresztény iratokban legalábbis ekkor találkozunk vele elõször. A nem keresztény ellenfelekkel és az akkori pogány állami hatóságokkal szemben egy-egy elhivatott hitvédõ (apologéta) fedezi fel a teológia fogalmát a keresztény érvelés számára. Õk azonban a teológiát mint kifejezést még nem „keresztelik meg”. A szokványos, pogány szóhasználat gyakorlata szerint alkalmazzák, s a kereszténységtõl idegen istenekrõl hangzó tanítást jelölik meg vele. A keresztény íróknál ez a jellegzetesség még a Kr. u. 5. században is kimutatható, amennyiben a filozófusok teológiájáról értekeznek.

Keresztény „polgárjogot” csak lassan, mintegy az újszövetségi kánon kialakulásával párhuzamosan nyer a kifejezés. Az ide vezetõ mérföldkövön pedig a Szentháromság-tan úttörõjének, a niceai zsinati atyának, az ariánus eretnekség ellen határozottan fellépõ alexandriai püspöknek, a hitvalló Athanásziosznak (Kr. u. 297 – Kr. u. 373) a neve szerepel.

Bácskai Károly