Evangélikusok

Alig tizenegy évet szolgált egyházunk lelkészeként, mielõtt honvédlelkészként úgy tûnt el a rettenetes doni áttörésnél, hogy a tábori posta egyetlen sort sem hozott tõle. Egyházunk reménységének mondták, akik ismerték egykor, eltûnését pedig egyházunk nagy veszteségének. Megerõsítik ezt a vélekedést azok is, akik csupán megjelent írásai alapján nyernek képet róla.

Mennyiségileg mérve is jelentõs, ami utána maradt, különösen ha tudjuk, hogy elsõ és utolsó megjelent írása között mindössze kilenc év feszül. A Keresztyén Igazságban és a Lelkipásztorban összesen ötvenhat tanulmánya és negyvenhat könyvismertetése jelent meg. Sztehlo Gáborral együtt – még csak huszonkilenc évesen – kiadta páratlan tömörségû konfirmációi kátéját. Scholz Lászlóval együtt prédikációs kötetet jelentetett meg, amelyben tíz igehirdetése jelent meg. 1941-ben, harminchárom évesen adta ki doktori értekezését.

Urbán Ernõ személyében, akinek hitre jutásában az ébredés és a mozgalmi kereszténység meghatározó volt, markánsan találkozott a tudatosan hívõ keresztény ember és a tudományos felkészültségû evangélikus teológus. Számára a teológiai munka nem öncél volt, hanem elõkészület az evangélium hirdetésére. Az egyház és a keresztény hit helyzetét és feladatait mindig teológiailag közelítette meg. Az evangélium ügye iránti elkötelezettség fûti tudományos igényû tanulmányait, és a teológia nélkülözhetetlenségérõl való meggyõzõdés hatja át, amikor misszióról, evangélizációról szól.

Az evangélizáció kérdéseirõl veretes teológiai tanulmányt írt, melyre a mai lehetõségek kapcsán is érdemes lenne figyelni. Magáévá tette azt a véleményt, hogy az egyházi élet és a kereszténység azért üresedett és erõtlenedett meg, mert a kinyilatkoztatás tartalmát kiszorították az egyház igehirdetésébõl és hitébõl divatosabbnak tartott vallásos gondolatok.

Krisztus keresztje címû doktori értekezése a skolasztika atyjának tartott, a 12. században élt canterburyi érsek, Anselmus tanításának ismertetése, értékelése és a hozzá való viszonyulás történetének áttekintése. Ez a munka lehetõséget adott Urbán Ernõnek, hogy leszámoljon „a XIX. század uralkodó vallásával, az idealizmussal és a szabad szellemû kegyességgel”, mert „ez a harc egyike az égetõ, esedékes feladatoknak, amelyek reánk, magyar theológusokra várnak”, hiszen „ha nyitott szemmel tekintünk körül, észrevesszük, hogy [a teológiai racionalizmus és liberalizmus következtében] lelki romok között járunk”.

Több írásban is megfogalmazta azt a szándékát, hogy „olyan magyar nyelven és olyan egyszerûséggel” írjon, hogy az minden gondolkodó és elmélyedõ ember épülésére legyen. Kortársai is megállapították, hogy jelentõsen hozzájárult a magyar teológiai szaknyelv kialakulásához.

A kor nagy teológusát, Barthot írásaiból ismerte. Sokat tanult tõle, de nem szolgai módon. Mindenekelõtt azt, hogy Isten kinyilatkoztatott igéjére figyeljen, és Krisztus evangéliumát szólaltassa meg. Lelkesedett érte, de kritikusan.

Aki veszi a fáradságot, és elolvassa a harmincas-negyvenes évek kérdéseivel foglalkozó írásait, meglepetéssel tapasztalhatja, hogy bár a címek ugyan valóban abba a korba illõek, a tartalmuk a teológiai eszmélés és az egyházi ébredés jegyeit hordozza. Szól a magyarság erényeirõl, de bûneirõl is, sõt ez utóbbiról még hosszabban, hogy azután ezt a következtetést is kimondja: „Az igazi magyar nacionalizmus kiindulása: bûnbánat. (…) A magyar nacionalizmus önmagunkkal vívott harc, állandó önnevelés. Lelkivilágunknak kell gyökeresen megváltoznia ahhoz, hogy a külsõ viszonyok megváltozzanak.”

Száz éve született, de már hatvanöt éve, hogy nincs közöttünk Urbán Ernõ. Jó lenne, ha az általa mindannyiunkat ért veszteséget nem csupán életrajzi vagy egyháztörténeti adatként kezelnénk, hanem párbeszédet kezdenénk vele, mindenekelõtt egyik vagy másik írásának tanulmányozásával, elfogadva biztatását: „…meggyõzõdésem, hogy nemcsak az egyház tanítóinak és gyülekezeti lelkipásztorainak, hanem az egyház élõ és öntudatos tagjainak is szükségük van arra, hogy letelepedjenek az egyetemes keresztyén anyaszentegyház nagy bizonyságtevõinek és keresztyén gondolkodóinak lábához. Az egyházi élet elevensége el sem képzelhetõ a »szentek« közötti beszélgetés nélkül.”

A párbeszéd az elõttünk jártakkal, így Urbán Ernõvel is, jelenleg sajnos csak egyoldalúan folyhat, de még számos olyan tanulsággal szolgálhat, amelyre szükségünk van.

Dr. Reuss András (Forrás: Dunántúli Harangszó)