A vasárnap igéje

SZENTHÁROMSÁG ÜNNEPE UTÁN 21. VASÁRNAP – Ef 6,10–18

Ma nem feltétlenül „trendi” az egyházat küzdelemre, harcra elhívott közösségként látni. Egyesek szerint ez a militáns szemlélet idegen a kereszténységtõl. Valójában azonban megkerülhetetlenül fontos, hogy tudjuk: harcunk „erõk és hatalmak ellen” folyik.

Mindenféle küzdelemben – legyen az véres háború vagy nemes sportvetélkedés – a gyõzelem szükséges feltétele az ellenség vagy ellenfél ismerete, illetve bizonyos fokú egészséges tisztelete. Nincs ez másképpen a kereszténység kozmikus lelki viaskodásában sem. Ha alábecsüljük az „õsellenség” személyét és képességeit, nem fogjuk meglátni azt sem, hogy milyen nagy szükségünk van Isten erejére és fegyverzetére, és így könnyen csúfos kudarcot vallhatunk. Hasonlóan azokhoz az efezusi zsidókhoz, akik meggondolatlanságukban Jézus nevét használva igyekeztek megszállottakat megszabadítani, a végén pedig maguknak kellett meztelenül és sebesülten elmenekülniük (ApCsel 19,13–17).

Pál úgy ír a korinthusiaknak a sátánról, mint akinek a szándékai nem ismeretlenek elõttünk. Nem célja azonban, hogy valamilyen pontos „életrajzot” adjon a gonoszról, sõt a sötét erõk eredete iránti kíváncsiságunkat sem akarja kielégíteni. Apostoli szolgálata a figyelmeztetésben ölt testet. Ellenséges erõkkel áll szemben a keresztény közösség, de diadalt arathat felettük.

A gyõzelem elsõ feltételeként világosan kell látnunk, hogy az ellenséges hatalmak erõsek. Erõsebbek, mint mi. Isten óvjon bennünket azoktól a nagyképû kijelentésektõl, melyek akár az ember jóságába, akár társadalmi rendszerek igazságosságába vetett hiten alapulnak. János apostol nem valami szélsõséges véleményt mond akkor, amikor arról ír, hogy „az egész világ a gonosz hatalmában van” (1Jn 5,19). Ez tény. Vereségüket elismerni nem akaró, nálunk erõsebb hatalmak vívják embert és közösségeket pusztító harcukat.

A gyõzelem második feltételeként világosan kell látnunk, hogy az ellenséges hatalmak gonoszak. Ha csak erõsek lennének, az még önmagában veszélytelen semlegesség volna. Az ördög ereje azonban gonosz erõ. Szándékai legmélyén nincsenek erkölcsi megfontolások, szabályok vagy gátak. Egyetlen célja az istenképûre alkotott ember elpusztítása.

A gyõzelem harmadik feltételeként világosan kell látnunk, hogy az ellenséges hatalmak csalárdak. A megtévesztésnek egész arzenálja áll rendelkezésükre. Hol a „világosság angyalaként”, hol veszedelmes, „báránybõrbe bújt farkasként”, hol „ordító oroszlánként”, hol pedig „ravasz kígyóként” szembesülhetünk velük. Megfélemlítés és hízelgés, erõszak és csábítás váltják egymást a támadás során.

Van-e esélye az embernek ilyen erõs, gonosz és csalárd hatalommal szemben támadást indítani, harcolni és gyõzni? Valójában nincs, de nem is kell. A gonoszság mindent átható erejét és hatalmát Isten zilálta szét, amikor Jézus Krisztust elküldte a mi világunkba. Kereszthalála a Golgota „bajnokává” emelte õt.

A gonosszal vívott küzdelmünk közben ezt a tényt kell látnunk a legvilágosabban: Jézus gyõzött. De ez a gyõzelem a miénk is. Igaz, hogy az olimpiai bajnok a sikeréért maga tesz meg mindent, de a gyõzelem pillanatában – a nemzeti együvé tartozás okán – teljesen érvényesen mondhatjuk: „Gyõztünk!” Jézus hit által von be bennünket a maga gyõzelmébe, és így lesz érvényesen a miénk is a Golgotán elért eredménye.

Isten nem kisebb erõvel ruházza föl övéit, mint amely erõ kihozta Jézust a halálból. Valójában Jézust és az õ feltámadásának erejét nem is ismerhetjük meg másképpen, csak ha a földön küzdõ egyház tagjaként beállunk a magunk helyére, és felvértezzük magunkat Isten fegyverzetével. Ne szomorítson el minket, hogy – a Lélek kardja kivételével – csupa védekezõ fegyver áll rendelkezésünkre. Hiszen testünk sem indít támadást a bennünket folyamatosan ostromló vírusok ellen, csupán védekezik. Ahogyan az egészséges ember immunrendszere sikeresen veri vissza a szervezet biológiai ellenségeinek próbálkozásait, úgy rejti el Isten a Krisztusban hívõ embert áldó hatalmának oltalmába.

Verasztó János