ÉnekKincsTár

„Parancsolataid énekké váltak ajkamon… Megfontolom minden utamat, lépteimet igéd ösvényére terelem.” A Szentháromság ünnepe utáni huszonegyedik vasárnap introitusának elsõ és utolsó verse – mely a 119. zsoltár szavaival szól hozzánk – lehet e heti énekünk mottója.

E vasárnap témája: „Járjunk elhívásunkhoz méltóan – a hit harcában!” „…akik az Úrban bíznak, erejük megújul (…), és nem fáradnak el.” (Ézs 40,31) Az egyházi év végéhez közeledve és komoly munkák közepette mindnyájunk számára erõt adhat az idézett szentírási szakasz, mely ünnepünk kijelölt bevezetõ igéje.

Mai graduálénekünk, a Jézus hív: „Jertek énutánam! Hûségesen kövessetek!” (EÉ 438) is erre tanít bennünket. Kövessük Jézust, Mesterünket, vegyük föl s viseljük saját keresztünket, mert csak akkor lehetünk méltóak õhozzá, s akkor lehet részünk az „égi békében”. A nap evangéliuma (Jn 4,46b–53) a királyi ember fiának meggyógyításáról szól, s azt mutatja meg számunkra, hogy még az ennyire reménytelennek látszó helyzetekben is bízni s hinni kell, rá kell hagyatkozni az Úristenre, aki ilyenkor is megsegít.

Az epistola (Ef 6,10–17) Luther gondolatait idézve „a keresztyéneknek szóló harci beszéd”, mert akik megkeresztelkedtek, és Jézushoz ragaszkodni akarnak, „azok szüntelenül fegyverben álló harcosok. Mert a keresztyénség nem henyélés, sem pedig a biztonságos béke állapota, hanem állandó vitézkedõ hadviselés.”

Az ének különlegessége, hogy valamennyi versszaka bibliai idézetekbõl áll össze. Az elsõ strófában két igeszakasz találkozik: „Jöjjetek énhozzám mindnyájan, akik megfáradtatok, és meg vagytok terhelve, és én megnyugvást adok nektek. Vegyétek magatokra az én igámat, és tanuljátok meg tõlem, hogy szelíd vagyok, és alázatos szívû, és megnyugvást találtok lelketeknek.” (Mt 11,28–29) „Hiszen erre hívattatok el, mivel Krisztus is szenvedett értetek, és példát hagyott rátok, hogy az õ nyomdokait kövessétek…” (1Pt 2,21)

A második versszak a jól ismert idézetet vetíti elénk: „Én vagyok a világ világossága: aki engem követ, nem jár sötétségben, hanem övé lesz az élet világossága.” (Jn 8,12) „Én vagyok az út, az igazság és az élet; senki sem mehet az Atyához, csakis énáltalam.” (Jn 14,6) A harmadik strófa ismét Péter levelébõl merít: „De még ha szenvednétek is az igazságért, akkor is boldogok vagytok…” (1Pt 3,14)

Talán a legpontosabban a negyedik versszak követi az evangélium szavait: „Ha valaki énutánam akar jönni, tagadja meg magát, vegye fel a keresztjét, és kövessen engem. Mert aki meg akarja menteni az életét, elveszti, aki pedig elveszti az életét énértem, megtalálja.” (Mt 16,24–25) Végül az ötödik strófában a vers költõje a Mester követésére buzdít, hogy legyen bár nehéz földi pályafutásunk, szolgálatainkból erõt meríthetünk, s ezáltal kaphatjuk meg jutalmunkat a földi élet után. Hiszen „küzdõre vár csak gyõzelem / És égi béke, végtelen”.

Az imént említett költõ és orvos Johann Scheffler (1624–1677). Õ – bár evangélikusnak született – késõbb katolizált, pap lett, s ekkor felvette az Angelus Silesius (Sziléziai Angyal) nevet. Kortársaihoz hasonlóan a harmincéves háború viszontagságai után a földöntúli szebb, teljesebb élet után vágyakozott; ezt fejezte ki énekében is Jézus szavaival: „Lépjetek lábnyomomba bátran! / Ne földiekre nézzetek!”

E heti fõénekünk dallama keletkezésétõl mindmáig egyik legnépszerûbb énekünké: Ki dolgát mint az Úrra hagyja (EÉ 331); erre énekeljük a legtöbb szöveget (EÉ 228, 268, 313, 327, 429, 438, 520). A dallamról részletesen a vízkereszt ünnepe utáni második vasárnap olvashatnak majd.

Bár vasárnapunk tematikája szerint az „ecclesia militans” (a földön élõ és harcoló egyház) vasárnapjának nevezhetõ, mégsem kizárólag ez a nap üzenete. Végkicsengése, lényege nem csupán a harc, az erõszak. Luther szavaival élve: „Ne féljetek, baj nem érhet (…), mert Isten igéje megmarad örökké.”

Abaffy Nóra