Evangélikusok

Százötven éve, 1858. október 4-én nyílt meg az elsõ tanév Sopronban az akkor önállóvá vált intézmény, az Evangélikus Tanítóképzõ Intézet hajdani, Képezde utca 14. szám alatti új épületében. Ma egyre kevesebben – alig tíz-egynéhányan – vagyunk már, akik ott fejeztük be tanulmányainkat, és kaptuk meg tanítói oklevelünket. A második világháború vihara nemcsak az épületet sodorta el, az iskolák 1948-as államosítása nemcsak az evangélikus tanítóképzést szüntette meg, hanem a felsõfokú tanítóképzés megindulása – többek között politikai okok miatt – a tanítóképzést is elvitte Sopronból.

Az önálló tanítóképzõ létesítése nagy horderejû lépés volt egyházunk részérõl, és közel két évtizeddel megelõzte a képzés állami rendezését. A tanítóképzõ intézet a líceumból nõtt ki, és késõbb is igen szoros kapcsolat volt a két intézmény között. A líceumban már a múlt század elején folyt úgynevezett preparandista képzés – innen a prepa név, ahogyan Sopronban annak idején bennünket neveztek –, 1854 és 1858 között pedig önálló „szemináriumi” osztályokat is szerveztek, de ez sem minõségileg, sem mennyiségileg nem elégítette ki elemi népiskoláink igényeit.

Pálfy Józsefé, az újonnan szervezett tanítóképzõ elsõ igazgatójáé az érdem, hogy a képzés szervezetét, rendjét kidolgozta. Az akkor a középiskola négy osztályára épülõ hároméves képzés megszervezése, az új intézmény létesítése a maga idejében korszakalkotó lépés volt. Jelentõségét és értékét még az is növeli, hogy nem Pest-Budáról, az ország középpontjából indult, hanem Sopronból, az ország nyugati szélérõl, egy idõben a keleti részen, Sárospatakon szervezõdõ tanítóképzéssel.

Az iskola történetét összefoglalóan elõször Rozsondai Károly, az intézet utolsó igazgatója (1936–1957), majd közel két évtizeddel késõbb Unger Mátyás egyetemi tanár, történész – az ELTE volt tanára –, az intézet 1940-ben végzett növendéke dolgozta fel. (Megjelent a líceum fennállásának 425. évfordulójára kiadott jubileumi évkönyvben; Tankönyvkiadó, 1986.) Ez év tavaszán pedig – éppen a százötven éves jubileumra emlékezve – dr. Lang Jánosné, a Magyarországi Luther Szövetség soproni tagozatának világi elnöke ismertette igen alapos, részletes elõadásában. Így e rövid emlékezésben erre nem térek ki.

Legfeljebb azt indokolt még megemlíteni, hogy intézetünk egy híján százéves fennállása alatt közel kétezer tanítót képzett a magyar – és a német nemzetiségi – közoktatásnak. Olyan tanítókat, akik a falvak kincsesbányájából ezreket irányítottak a középiskolai tanulmányok felé, és akiknek nagyobbik része szintén onnan emelkedett ki.

Iskolánk igazi plebejus iskola volt. Tanulóinak nagyobbik hányada a falusi szegény- és középparasztság, valamint iparosság feltörekvõ gyermekei közül rekrutálódott. (Németh László írja A minõség forradalma címû mûvének egyik tanulmányában, hogy a tanítóképzõ volt az a hátsó lépcsõház, amelyen a falusi parasztság gyermekeinek egy része bejuthatott az értelmiség soraiba.) Szociális helyzetüket mutatja, hogy például volt olyan iskolatársam Békés megyébõl, aki szeptemberben eljött Sopronba, és csak tanév végén, a következõ év júniusában utazott haza. A karácsonyi és a húsvéti vakációt is Sopronban töltötte, mert lakása, ellátása az internátusban biztosítva volt.

A fentebb már említett iskolatörténetek alaposan, részletesen ismertetik az intézmény életét. Nem szólnak azonban arról, hogy a soproni tanítóképzõ nemcsak növendékei szellemi arculatát, hivatástudatát, népünkért érzett felelõsségtudatát formálta, hanem az evangélikus kántorképzés bázisa is volt. A tanítói képesítõ vizsgát követõen az evangélikus vallású, frissen végzett fiatal tanítók kántori képesítõ vizsgát is tettek. Az erre való felkészítés a IV–V. évfolyamon történt. Ebben az evangélikus tanulók számára önálló tantárgykánt megjelent az egyházi ének és zene.

Az egyháziének-órákon az akkor országosan használt Dunántúli énekeskönyv énekeit dolgoztuk fel mind dallam-, mind szövegismereti szempontból. A hangszeres zene anyaga – az elsõ három tanév zongoratanulmányai után – fél évig harmónium-, majd másfél évig orgonajáték volt. A kántor-képesítõvizsgán egyházi énekbõl, istentiszteleti orgonajátékból és egyháziénekkar-vezetésbõl kellett számot adnunk.

Egyházi énekbõl a bizottság elnökének – a mi esetünkben D. Kapi Bélának, a Dunántúli Evangélikus Egyházkerület püspökének – kijelölése alapján az énekeskönyv egy énekét kellett elénekelni, szöveges és zenei jellemzõit ismertetni. Orgonajátékból elõször egy szabadon választott prelúdiumot, majd a Kapi-féle korálkönyvbõl az elnök által kijelölt korált kellett eljátszani. Egyháziénekkar- vezetésbõl egy szabadon választott darabot kellett ismertetni, elemezni és egyik kijelölt szólamát elénekelni.

A kántorképzés színvonalát olyan kiváló személyek biztosították, mint Kapi Gyula, Hamar Gyula – késõbb mindketten igazgatói is voltak az intézetnek –, a múlt század harmincas éveiben dr. Gárdonyi Zoltán, aki iskolánkból a Zeneakadémia tanára lett, majd õt követõen néhány évig idõsebb Fasang Árpád. Az államosítás elõtti kilencven év alatt az iskola több mint ezerháromszáz kántori oklevelet adott ki.

Ma hiába keressük az iskola hajdani épületét. Ki emlékszik ma már a puritán – a Deák tér felõl egy-, a kert, az udvar felõl kétemeletes – kis tornyos épületre? Kinek a fülében cseng még vissza az elsõ emeleti imaterem – díszterem, késõbb az V. évfolyam tanterme – orgonájának a nyitott ablakokon át kiszûrõdõ hangja? Már csak emlékeinkben élnek az udvar közepén álló gyönyörû, hatalmas hársak, a kert végét lezáró platán árnyat adó bozontos koronája, amely alatt az õszi és tavaszi jó idõben néhány tanárunk az óráját is tartotta.

Eltûnt az elsõ évfolyamon a mezõgazdasági ismeretek gyakorlati terepének számító kis konyhakert, amelyben mindenkinek volt egy apró parcellája, ahová a négyéves vetésforgónak megfelelõ növényeket vetettük, ültettük. A múlté az udvaron kialakított, kétszáz méteres futópályával szegélyezett sportpálya. Mindez és még sok más csak néhány volt növendék emlékei között él, és rövidesen belepi a feledés hamuja.

Az 1945-ben lebombázott épület kertjében elõször játszótér létesült, ma pedig társasházak állnak. A napjainkra eltûnt hajdani iskola épületébõl emlékként csak a kis torony acélharangja maradt meg, amely most a gyõrsági evangélikus templom tornyából hívogatja istentiszteletre a híveket.

A valamikori iskola helyén álló épület falába került az az emléktábla, melyet 1977-ben az akkor még élõ volt tanítványok adományaiból készítettek, hirdetve: „Ezen a helyen állott 1858–1945-ig, lebombázásáig az evangélikus tanítóképzõ intézet, híven szolgálva a magyar népoktatás ügyét!”

Dr. Hunyadi Zoltán