Egyházunk egy-két hete

A 84. zsoltár a Sóvárgás a templom után címet viseli. Ezzel az ószövetségi imádsággal kezdõdött október 17-én a templomi szolgálattevõk konferenciája. A házigazda „VIP-vendégként” köszöntötte az ország minden részébõl érkezett egyházfikat, harangozókat, sekrestyéseket. Különlegesen fontos személyekként, hiszen velük kezdõdik és végzõdik az istentisztelet, s rájuk fokozottan igaz a régi reklámszöveg ideillõ változata: „Ez az istentisztelet nem jött volna létre, ha nincs X. Y. egyházfi…” – aki elõkészítette, a háttérbõl segítette a szolgálatot, a tennivalókat elvégezte, a rendet, a tisztaságot, a gördülékenységet biztosította.

Ötven testvér gyûlt össze Révfülöpön, az Ordass Lajos Evangélikus Oktatási Központban a kétnapos találkozóra. Õk akár fõállásban, akár lelkes önkéntesként munkába menet az Isten háza küszöbét lépik át, s végzik nem látványos, de nélkülözhetetlenül fontos szolgálatukat.

Volt már hasonló találkozó tíz évvel ezelõtt, amikor Szabó Vilmos lelkész hívta össze az ilyen szolgálatban állókat. „Találkoznunk kellett – mondta az egyik résztvevõ –, hiszen egymás hite által erõsödhetünk, egymás tapasztalatával gazdagodhatunk, »mesterfogásokat«, ötleteket leshetünk el, s együtt tanulhatjuk a »szent szakmát«.”

E sorok írója az istentisztelet lényegérõl, tartalmáról, felépítésérõl, funkciójáról és céljáról tartott elõadást. Különösen nagy érdeklõdés kísérte Fehér Károly programját, amelyben a nyugdíjas lelkész alaposan és részletesen szólt a „manuális liturgikáról”, azaz arról, hogy kezünk munkájával, tudatos feladatvégzéssel hogyan õrizzük, használjuk, tartjuk karban a ránk bízott kincseket: magát a templomot, a berendezéseket, az oltár terítõit, az úrvacsorai és keresztelési edényeket.

A két elõadás után a résztvevõk estébe nyúló beszélgetés folyamán osztották meg egymással ismereteiket és kérdéseiket. Életszagú, jóízû beszélgetésben lehetett részünk.

A második napon Bencze András, a jelenlegi székesfehérvári lelkész szólt a gyülekezeti szolgálatok sokszínûségérõl, a „test tagjainak egybeilleszkedésérõl”.

S hadd álljon itt, a tudósítás végén egy személyes vallomás: élmény volt számomra, hogy nem csupán „kiemelten fontos személyekkel” találkozhattam, hanem olyan testvérekkel, akik panaszszó nélkül, jó kisugárzással, odaadó egyházszeretettel végzik – legtöbbször észrevétlenül – a szolgálatukat. Nehéz és mégis irigylésre méltó szolgálatukat. Boldog emberekkel találkoztam, akik nemcsak ismerik, de élik is a zsoltáros szavát: „Bizony, jobb egy nap a te udvaraidban, mint máshol ezer.”

Hafenscher Károly