A vasárnap igéje

SZENTHÁROMSÁG ÜNNEPE UTÁN UTOLSÓ ELÕTTI (REMÉNYSÉG) VASÁRNAP – Jer 8,3–7.13

Az egyházi év vége felé közeledve egészen aktuálissá válik a 462. ének címben idézett kérdése. Az önvizsgálat, a számvetés nagyon fontos. Mire jutottunk az elmúlt idõben? Betöltöttük-e Urunk szándékát? Érlel-e gyümölcsöt az életünk? Látszik-e rajtunk karácsony öröme: Valaki született nekünk; nagypéntek és húsvét életet formáló hatalma: Valaki meghalt és feltámadt értünk; pünkösd lelkesültsége: Valaki a Lelkét küldte közénk?

A Szentháromság ünnepe utáni idõszakban az oltárterítõ színe zöld. A templomba lépve azonnal szembesülünk Isten igényével. Mindaz, amit tett értünk Jézus Krisztusban, mennyire indított bennünket gyümölcstermõ életre? Bár inkább így kellene feltenni a kérdést: mennyire engedtük, hogy Jézus Krisztus bennünk és általunk gyümölcsöt teremjen? Az egyházi év második fele ugyanis nem az emberi teljesítményrõl szól: most jövünk mi, majd megmutatjuk… Ilyenkor is Krisztus áll a középpontban, aki bennünk akar tovább munkálkodni.

Isten szomorkodik népe miatt szolgájával, Jeremiással együtt. „Szüretelni akartam náluk (…), de nincs szõlõ a tõkén, nincs füge a fán…” (13. vers) A szüret mindig ünnepi, olykor akár családi-baráti esemény. A hosszú, fáradságos munka végre meghozza az eredményt. Jólesõ érzés, hogy a befektetett munka nem volt hiábavaló. Gyümölcs nélkül viszont elmarad a szüret. A Gazda magába száll. Mi az oka annak, hogy ami a természetben a legritkábban fordul elõ, Isten népe körében megtörténik? A növények elõbb vagy utóbb meghálálják a gondoskodást, de Isten népe hálátlan, azaz gyümölcstelen tud maradni.

Miért van az, hogy ami magától értõdõ a dolgok természetes rendje szerint az élet bármely területén, nem igaz, és nem mûködik az Isten népe körében? Valaki elesik? Föláll. Valaki eltéved? Megkeresi a helyes utat. A költözõ madarak is tudják, mikor kell elindulniuk, és mikor kell visszatérniük.

Isten népének a körében miért nem természetes az, hogy ha valaki elesik, föláll? Jobb lent maradni? Nincs, aki segítsen felállni? Ha valaki elõtt világos, hogy eltévesztette az utat, miért nem fordul meg? Jobb végigmenni a bizonytalan, veszedelmeket rejtõ úton a felfedezés, a kaland izgalmáért? Eltévedtem, most már úgyis mindegy? Miért van az, hogy nem tudjuk a madarak példáját követve a dolgok rendjét, idejét? Hogy éppen most van itt a kegyelem, az Úrhoz való megtérés ideje.

Jeremiás szavait olvasva megdöbbentõ az a felismerés, hogy az ember mennyire nem változott, nem változik az évezredek alatt. Szinte mintha a mai magyar állapotokról tudósítana. Hiányolja az õszinte beszédet, azt, hogy nincs bûnbánat. A napi hírek rendkívül sok perrõl és ítéletrõl tudósítanak. Õszinte megbánásról sosem lehet hallani, fellebbezésekrõl annál inkább. Valakinek hiába van akár papírja is arról, amit tett, nem érzi magát felelõsnek érte. Sõt büszkélkedik azzal, amit szégyellnie kellene. Már erre is képtelen a halott lelkiismeret.

És mi hogyan állunk? Ahelyett, hogy magunkba szállva megbánnánk bûneinket, védõügyvédek seregei magyarázzák és igazolják bennünk az eltévelyedést. Nehogy már ítélkezõ és képmutató farizeus legyek! Mindenre találunk megoldást, csak ne kelljen változni és változtatni. A félreértett szeretet jegyében mindent megbocsátunk magunknak és másoknak is.

Az igazi döbbenet az, hogy Jeremiás korában a közelgõ babiloni fogság réme sem hatotta meg az embereket. Évekig hallgathatták Jeremiást. De mint mindent, a kemény ítéletet hirdetõ próféciákat is meg lehet szokni. Mint ahogyan Ámósz próféta idejében is, amikor Isten keményen ostorozta népét. Kenyérhiánytól szenvedtek, elmaradtak az esõk, sáskajárás volt, pusztító háborúk jöttek. Az eredmény pedig az lett, hogy Izrael még inkább megkeményedett. „…mégsem tértetek meg hozzám!” – szól többször is a fájdalmas jajkiáltás (lásd Ám 4). Talán sokszor magunk is azt gondoljuk, még mélyebbre kell jutnunk ahhoz, hogy végre megérjen bennünk az igény az Úrhoz való megtérésre. Hogy belássuk, egyszerûen nincs más megoldás számunkra.

Jó lenne, ha nem kellene eljutnunk a legmélyebb pontra. Vagy tényleg csak ott tudunk észbe kapni? Miért kell kihívnunk Isten haragját, amikor már rég kész számunkra a kegyelem? Isten bármikor kész újat kezdeni velünk. Csak nekünk kell kérnünk és hinnünk, hogy ez lehetséges.

A gólyától és a többi költözõ madártól megtanulhatjuk: létkérdés, hogy idõben elinduljunk a helyes irányba, és együtt maradjunk. Ha pedig már a helyünkön vagyunk, Jézussal lehetséges a gyümölcstermés. Ha rajta csüng szívünk- lelkünk, talál majd a Gazda szüretelni való szõlõt is.

Imádkozzunk! „Ne ítélj el, Atyánk, kérünk, / Terméketlen voltunkért! / Egyszülötted, Jézus értünk / A keresztfán ontott vért. / Terméketlen életfánkat / Õérette kíméld meg! / Hisz õ ma is értünk fárad, / Hogy gyümölcsözzünk neked.” (EÉ 462,2) Ámen.

Szabó András