Kultúrkörök

Egész életét meghatározta szülõföldjének szelleme. 1897-ben született a ma Szlovákiában található Eperjesen, evangélikus lelkész fiaként. Az I. világháborúban az orosz frontra került, többször megsebesült, majd családjával együtt kitelepítették. Rebellis apja nem volt hajlandó a trianoni békekötést követõen letenni a hûségesküt.

Budapesten Hamvas Béla az egyetem magyar–német szakán végzett. Újságíró lett, majd a Fõvárosi Könyvtárban dolgozott. 1944 telén csapatával Németországban fagyoskodott, ahonnan hazaszökött.

A háború után újabb munkákba kezdett: könyvsorozatot tervezett, elõadásokat tartott, és írta fáradhatatlanul saját köteteit. Társa, felesége, Kemény Katalin író és mûvészettörténész haláláig segítette roppant vállalkozásában.

Mert az volt élete, a lehetetlen ostroma. S ha nem akkor él, a zsarnoki korban, ha nem akadályozza annyi gáncs, ha nem zúdul rá annyi rosszindulat, a 20. század legnagyobb gondolkodói között lenne a helye. Mircea Eliade, Carl Gustav Jung, Karl Kerényi, Julius Evola, Leopold Ziegler vagy René Guénon nevével együtt említenénk az övét.

1. után a kirekesztettség fojtó csendje vette körül. Ebbe számos írótársa belerokkant; Hamvas egészséges hívõ lélekkel, mondhatni, derûs humorral viselte elkomoruló sorsát.

Nézem a róla készült kopott, amatõr fényképet. Sûrû füstöt ontó gyártelep mögötte. Barakkok. Halott fekete tó. A láthatatlan termõföldet elöntötte a gépolaj és a rozsda. Egy kényszermunkás, a számûzött Hamvas Béla ül a fáradt alkonyatban. A múlt század páratlan gondolkodója Tiszapalkonyán segédraktáros! A pártkomisszár, Lukács György gyûlölettel intézkedett ellene; Keszi Imre gyorsan megtagadta. Mégis rendíthetetlen maradt. Nem alázkodott meg. Az asztalfiókba rejtett szótárral szanszkrit nyelvrõl fordított. Esszéket fogalmazott kora hajnalban, hatalmas regényének, a Karneválnak a vázát vetette papírra.

„A mûvész mindig ragaszkodni fog, nem a társadalom helyzeti elõnyeihez, hanem a társadalmon kívül és felül kínálkozó távlathoz: az Egészhez. Ragaszkodni fog nem a kivételhez, hanem a kivételesekhez; nem a privilégiumokhoz, hanem az igazsághoz” – írta Füstparipán címû esszéjében. Hamvasra is érvényes a megállapítás: szenvedélye az igazságkeresés, a lázas kutakodás, hogy a létezést életidejében megértse és birtokba vegye.

Sárban, piszokban és elviselhetetlen zajban dolgozott. Esszék, tanulmányok, kommentárok, regények, filozófiai mûvek kerültek ki keze alól. Upanisádokat, zent, szufit, tibeti misztériumokat ültetett át magyarra. A világot akarta megismerni, átlátni, az egyetemest és a részlegest ötvözni. Hamvas is, miként Heidegger és Jaspers vagy az orosz emigráció teoretikusai, arra keresett választ, hogy léteznek- e olyan szellemi gyökerek és források, amelyek az idõ betemette mélyben még élnek, és táplálva csörgedeznek. Azt sugallta, hogy az európai civilizáció talán a legtöbbet abból meríthet, amit évezredek alatt megtagadott és feledett: az õsi hagyományokból.

Az õsök nagy csarnoka, a Scientia Sacra címû könyvei ezek föltárására tesznek kísérletet. Izgalmas és lenyûgözõ olvasmányok. A II. rész a kereszténység bírálata, Hamvas istenkeresésének sok vitát kiváltó remeklése. „Jézus biztosan tapasztalta Isten dicsõségét és mindenhatóságát. Nagyságát azonban nem ebben látta, hanem a tapintatban, ahogy senkinek és semminek útjában nem áll. A gyengédségben, ahogy enged, a kedvességben, ahogy kitér. (…) Ami Jézust megrendítette, az nem Isten félelmetes ereje és össze nem hasonlítható tudása és világalkotó akarata, amely elõtt leborult. Ami szívét megindította, az volt, hogy Isten apa, akit nem imádott, hanem akit szeretett.” – Tegyük hozzá, Hamvas gondolatainak kevés közük van a biblikus keresztény felfogáshoz.

A negyven éve, 1968. november 7-én elhunyt Hamvas Béla lelket ölõ magányban élt és állt helyt Isten és ember elõtt nehéz idõben.

Fenyvesi Félix Lajos