Egyházunk egy-két hete

Akik negyvennégy éven át szolgáltak…

Negyvennégy évi lelkészi szolgálat után vonult nyugdíjba a nyár végén Aradi András Péter. Huszonkét évig szolgált szülõvárosában, Békéscsabán, de elõtte a fél országot bejárta Rudabányától Szarvasig.

– Õseim békéscsabaiak, én is itt születtem. Gyermekkoromban a mindennapokhoz hozzátartozott az igehallgatás – kezdi felidézni eddigi életútját. – Mindig hálával gondolok a szüleimre, mert õk ültették el bennem a templom iránti szeretetet. Mivel családunkat kulákoknak tekintették, csak a Debreceni Református Kollégiumba vettek fel.

– Miként emlékszik a kálvinista iskolában töltött évekre?

– Az volt az egyetlen protestáns oktatási intézmény a pártállami idõkben. Az egész iskola egy nagy menekülttáborhoz hasonlított. Többségében papgyerekek, kulákok, csendõrök gyermekei ültek az iskolapadokban. Életem meghatározó élménye lett a Debrecenben töltött néhány esztendõ. Az iskola mellett dolgoztam is, havi húsz forintért fújtattam az evangélikus templom orgonáját.

– Majd a hittudományi akadémia következett…

– A teológiára 1957-ben kerültem, amikor még igen romos volt az ’56-os események miatt az Üllõi út környéke. 1964-ben avatott lelkésszé D. Káldy Zoltán püspök, és egykori hittantanárom, Szabó Gyula mellett lettem segédlelkész Debrecenben. Ezután Rudabányára helyeztek.

– Bizonyára nem volt könnyû a lelkészek élete azokban az években…

– Valóban nem. Rudabányán például a templomban laktam, mivel nem volt parókia. A karzat mellvédjét továbbépítve kialakítottak egy két helyiségbõl álló lakrészt. Vizet a templom elõtti közkifolyóból nyerhettem. Ezt követõen Kecskemétre kerültem, ahol Görög Tibor esperes mellett szolgáltam. Ott nem is volt saját szobám, csak egy ágyam a hivatalban. Éppen ezért kellett onnan elköltöznöm, amikor 1968-ban megnõsültem.

– Jól tudom, hogy hosszú éveken keresztül szlovák nyelven is hirdette az igét?

– Igen, a kecskeméti szolgálat után Budapestre, a Rákóczi úti szlovák nyelvû gyülekezetbe kerültem, majd 1971-ben már parókus lelkészként gondoztam a Szarvas-Újemplomi Egyházközséget. 1986 augusztusától vagyok a békéscsabai evangélikus gyülekezet egyik lelkésze. 1970 óta mindenhol lehetõségem volt arra is, hogy szlovákul prédikáljak. Az idõk folyamán azonban itt helyben és máshol is sokat változott a szlovák nyelvû alkalmak látogatottsága. Amikor még kisgyerek voltam, elõfordult, hogy a hétköznapi könyörgések alkalmával is kicsinek bizonyult a békéscsabai Kistemplom, amelynek ugyebár csak a neve kicsi, mert hat-hétszáz ember is kényelmesen elfér benne. Minden alkalommal sietnünk kellett, hogy a megszokott helyünkön ülhessünk. Mára sajnos meghaltak azok, akik még értették az õsök nyelvét, alig néhányan gyûlnek össze a szlovák istentiszteletekre.

– Felesége mindig Bandi bácsi mellett állt, a ’90-es évek elején pedig együtt dolgoztak a békéscsabai evangélikus gimnázium újraszervezésén.

– Marika amellett, hogy négy évtizede hûséges társam, mindig is õszinte kritikusom volt. Örültem neki, amikor kemény bírálattal illette a munkámat, mert ezzel sokat segített. Amikor pedig ismét elindulhatott az egyházi gimnázium a városban, valóban õ volt az egyik, aki iskoláról iskolára járva gyûjtötte maga köré a kitûnõ tanárokat és gyerekeket.

– Úgy látszik, az apai példa hatott a gyerekek pályaválasztására…

– Viccesen úgy szoktam bemutatni a gyermekeimet, hogy „õk a fiaim az elsõ házasságomból”. Három fiunk közül ketten a lelkészi hivatást választották. Soha nem akartuk õket rábeszélni erre a pályára, választhattak volna mást is, de amikor saját maguk döntöttek Isten szolgálata mellett, mindig próbáltuk támogatni õket.

– Városszerte ismerik jó humorát, amelyet idõnként a szószékrõl is megcsillogtat. Elõfordult már, hogy olyan helyzetben kapta el a nevethetnék, amikor komolyan kellett volna viselkednie?

– Azt szoktam mondani, hogy genetikailag belém kódolták a humort. A szarvasi kántoromnak mondtam egykor, hogy jó neki, mert õ el tud bújni a harmónium mögé, ha nevetnie kell, de a lelkész mindig szem elõtt van. Legutóbb például egy hétköznapi istentiszteleten derültem, amikor Julcsi unokám nálunk volt. Olyan kedvesen énekelt az istentisztelet alatt, hogy a Miatyánk alatt elvesztettem a komolyságomat.

– Tapasztalt lelkészként milyen jó tanáccsal látná el fiatal kollégáit? Mire figyeljenek?

– Nagyon fontos a magával ragadó igehirdetés. De talán még ennél is fontosabb, hogy a lelkész közel kerüljön az emberekhez. Talán munkám során az volt a legnagyobb mulasztás, hogy akármennyire szerettem volna, mégsem tudtam eleget látogatni. Pedig ez a gyülekezetépítés alapja.

Mindezek mellett fontosnak tartom, hogy a lelkész jó kapcsolatot ápoljon a település vezetésével és a többi felekezettel. Mindig ökumenikus szellemiséggel szolgáltam. Egyrészt sokat köszönhetek magam is a református egyháznak a debreceni diákévek miatt, másrészt éveken át a békéscsabai katolikus iskolában voltak hittanóráim. Boldog voltam, amikor néhány napja felhívtak az iskolából, és Isten áldását kívánták nyugdíjas éveimre.

– Mik a tervei a jövõre?

– Az otthoni munkából, a ház körüli teendõkbõl szeretnék az eddiginél nagyobb részt kapni, továbbá természetesen szeretnék minél több idõt eltölteni nyolc unokámmal, és a város kulturális életébe az eddiginél is intenzívebben szeretnék bekapcsolódni. És persze ha valahol helyettesíteni kell, szívesen vállalok egyházi szolgálatot is.

L. J. Cs.