Keresztény szemmel

„Ismerd meg hazádat!” – ez a jelszó mindig idõszerû, mert senki sem ismeri eléggé. Akik beutazzák a világot, vajon eléggé ismerik-e már Magyarországot?!

Jól emlékezünk még arra a nem is olyan régen történt, elkapkodott, kellõen át nem gondolt pedagógiai intézkedésre, amellyel az illetékesek kivették a történelmet a kötelezõ érettségi tantárgyak közül. Egykori egyetemi társaim között terjedt el az a hír, hogy – állítólag – ez volt az oka egyik egyetemi tanárunk korai és váratlan halálának. Ezt az elhibázott rendelkezést néhány év után visszavonták. Helyesen tették, mert kellõ mértékû történelmi ismeretek nélkül az újabb generációk nem látják az összefüggéseket, és gyökértelenné válhatnak, teljes bizonytalanságba kerülhetnek. A globalizáció nem használ az igazi hazafiságnak sem: ennek állandó próbája!

A hazai egyháztörténetnek és a történelemnek egyaránt feladata az is, hogy ébren tartsa és elmélyítse az igazi hazafiságot, az áldozatokra is kész hazaszeretetet a honismeret segítségével. Honismeret és hazaszeretet összefügg. Ez természetesen mentes mindenféle „bokrétás díszmagyarkodástól”, mert nem fér bele sem a túlhajszolt, félrecsúszott nacionalizmus (amely már kifejezhetetlen károkat okozott!), sem pedig a hazánkban és a szomszédságunkban élõ etnikai csoportokkal, nemzetiségekkel, más népekkel szembeni ellenségeskedés. Tudatosan küzdenünk kell az ilyen jellegû viszálykodások, torzsalkodások ellen, bibliai és humánus alapokon. Senkinek sem lehet érdeke az, hogy zûrzavaros „programokkal” itt vagy bárhol éket verjen rendre, békére, nyugalomra vágyódó emberek közé.

Évszázadokig jelentõs energiákat, költségeket kötöttek le a komoly károkat okozó nemzetiségi viszálykodások. Egyházunk – mint amely nemzetiségek egyháza volt, és ennek nyomai még most is megvannak – e szomorú folyamatnak szintén egyik kárvallottja. Ugyanakkor a hazai nemzetiségeknek – kisebb létszámuk mellett is – „összekötõ híd” szerepük van anyaországuk felé. A „hon” mindazoknak hazája, akik idetartozónak vallják magukat.

Egyházunknak mindig egyik ismertetõjele volt a kiegyensúlyozott, szélsõségektõl mentes hazafiság – a legnehezebb idõszakokban is. Ezzel kapcsolatban említjük meg énekeskönyvünk 485. számú énekét Bodrog Miklóstól és a 486. számút Gyurátz Ferenctõl. Ezek tartalmukkal, mondanivalójukkal jól illeszkednek a Himnuszhoz és a Szózathoz, amelyek énekeskönyvünk újabb kiadásainak függelékében szintén megtalálhatók.

Egyházunk tudatában volt és van a honismeret fontosságának, és ezzel együtt a hazafiság erõsítésének a feladatát a gyakorlatban is mindig magáénak vallotta; megnyilvánult ez például a lelkészeknek, egyházi tisztségviselõknek a hívekkel szembeni pozitív magatartásában csakúgy, mint igehirdetésekben, lelkipásztori beszélgetésekben, felismerve és tudva azt, hogy egyházunk sorsa mindig szorosan összefonódott a nemzet, az ország sorsával.

Különösen is rendkívüli józanságra és tapintatra van szükség mindazok részérõl, akik nem magyar ajkú (vagy nem csak magyar), hanem nemzetiségek által alkotott gyülekezetekben szolgálnak: szlovákok, németek, esetleg szlovének között. Ez a „lelkipásztori prudencia” igazi próbája! Természetesen azért olyanok is voltak, akik „elbuktak ezen a vizsgán”…

Ugyanakkor a hazai egyháztörténet ragyogó példáit adja a nemzetiségi és/vagy vegyes gyülekezetek jó rendjének és harmóniájának. A közös hit összetartó ereje és az egymásrautaltság általában legyõzte az esetenkénti félreértéseket és súrlódásokat. Persze más volt a helyzet akkor, amikor kívülrõl szították az elégedetlenséget, és erõsítették a súrlódásokat.

A mindenki által érthetõen, az anyanyelven végzett lelkészi szolgálat a reformáció egyik alapvetõ célkitûzése volt: „Anyanyelvében él a nemzet!” Ebbõl a felismerésbõl viszont az a sajátosság következett, hogy nem ritkán éppen az egyházi emberek alkottak maradandót az anyanyelvi kultúra mûvelésében, fejlesztésében, irodalmi, történelmi, honismereti, néprajzi, helytörténeti vonalon. Maga a reformáció is „patvaros nyelven” terjedt hazai földön: az ónkarikás ablakú, városi házakban, céhekben, udvarházakban, jobbágykunyhókban, irtványokon, mészégetõ tanyákon, erdei és lápi emberek között. Vigasztalás volt ez és bátorítás!

A „honismertetõk” között nemcsak a sorrendet, hanem tevékenységének tartalmát, minõségét tekintve is az elsõ helyen áll Bél Mátyás lelkész, tanár, szerkesztõ, a sokoldalú tudós. Alapvetõ, nagy munkája, a Notitia Hungariae novae historico geographica („Az újabb kori Magyarország történelmi-földrajzi leírása”) részben kiadatlan; öt kötet jelent meg belõle Bécsben 1735–1742 között. Ezek Pozsony, Nyitra, Turóc, Bars, Hont, Zólyom, Liptó, Nógrád, Pest-Pilis- Solt és – befejezetlenül – Moson vármegye anyagát tartalmazzák, egyúttal a szlovákság helyzetére is ráirányítva a figyelmet. Jellemzõ a korabeli politikai helyzetre, hogy kötetenként cenzúra alá vették a sorozatot. A kézirat anyagából azóta más részletek is megjelentek nyomtatásban, latinul vagy magyar fordításban.

Tomka-Szászky János lelkész, történész, földrajztudós 1732-ben Pozsonyba került az evangélikus gimnáziumba, és Bél Mátyás mellett dolgozott. Az iskolában – többek között – Magyarország történelmét is tanította, Bél tanítványai közé tartozott. Elsõként írta meg Magyarország középkori történeti földrajzát Anonymus alapján.

Karabinszky János Mátyás szerkesztõ, térképész, könyvkereskedõ Magyarország földrajzi viszonyait, történelmét és termelését feldolgozó lexikont, almanachot, atlaszt jelentetett meg. 1773–1784 között a pozsonyi Pressburger Zeitung szerkesztõje volt.

Borovszky Samu történetíró, az MTA levelezõ tagja és irodaigazgatója volt. Számos, helytörténettel foglalkozó cikke jelent meg. Csanád és Borsod vármegye általa írt történetének is vannak egyházi jellegû részletei. Nagyszabású sorozata halála miatt (1912) befejezetlen maradt.

A Magyar Történelmi Társulat megalakulása (1867) után fellendült a szervezett történeti kutatás. A 19. század közepétõl, fõleg a század utolsó harmadában jelentkeztek a városi monográfiák, majd pedig a millennium kapcsán további lendületet vett a városi és vármegyei monográfiák, okmánytárak kiadása.

Mályusz Elemér újra felhívta a figyelmet a honismereti kutatás fontosságára.

Útikalauzok, idegenforgalmi kiadványok, évkönyvek, tájleírások, lapok – mind-mind az ismeretterjesztés eszközei. Az egyetemek és fõiskolák egyes tanszékei is figyelemre méltó honismereti kutatómunkát végeznek.

A folyóiratokról, lapokról érdemes külön is megemlékeznünk. A Századok, a Magyar Történelmi Társulat közlönye, a magyar történettudomány központi folyóirata 1867-ben indult. 1912-tõl évente közölte a magyar történeti irodalom bibliográfiáját. 1949 óta választott szerkesztõbizottság gondozza.

A Protestáns Egyházi és Iskolai Lap (PEIL) 1842-tõl jelent meg kihagyásokkal; elõször Székács József, Török Pál és Taubner Károly, majd mások szerkesztették. 1919-ben szûnt meg. A Magyar Protestáns Egyházi és Iskolai Figyelmezõ havonként jelent meg Debrecenben, Révész Imre szerkesztésében, 1870-tõl 1878-ig. A Magyar Protestáns Egyházi és Iskolai Figyelõ Czelder Márton szerkesztésében jelent meg szintén havonta, Felsõbányán, majd Kecskeméten 1879-tõl 1887-ig. Mindkét folyóiratban magas színvonalú egyháztörténeti cikkek, közlemények jelentek meg. Esze Tamás szerkesztette 1943–45-ben és 1958–1959-ben az Egyháztörténet címû folyóiratot, tartalmas, nívós közleményekkel.

Ezekbõl az egyházi lapokból általában nem hiányoztak a honismeret témakörébe tartozó publikációk sem. Jelenlegi egyházi lapjainkban szintén megtalálhatók honismereti anyagok.

A Honismeret címû folyóirat 1972 óta jelenik meg. Célja a honismereti mozgalom szervezése, társadalmi fontosságának felismertetése és népszerûsítése, helyi közösségek, települések, intézmények, üzemek történetének, múltjának felkutatása, feldolgozása, honismereti témájú írások, kutatások, események közlése. Gyakran szerepelnek benne protestáns lelkészek írásai is.

Nyomatékkal említjük meg itt is id. Dedinszky Gyula és Koppány János lelkészek munkásságát hazai szlovák, Lackner Aladár lelkész munkásságát pedig hazai német vonatkozásban. Mindhármuké túlterjed gyülekezetük (Békéscsaba, Tótkomlós, illetve Gyönk) határán: helytörténeti és néprajzi munkájuk szinte „honismereti misszióvá” szélesedett, cikkeket, tanulmányokat, könyveket adtak közre, nemzetiségi tájházakat létesítettek, kiállításokat, bemutatókat rendeztek. A múlt század második felében tevékenykedtek, körültekintõ munkájukért többször is elismerésben részesültek. Mindhárman az egyházi néprajz területén is jelentõs eredményeket értek el. Magyar vonatkozásban hasonló eredményességgel mûködött Hernád Tibor gyenesdiási intézetvezetõ lelkész.

Honismereti vonalon is hozzá kell adnunk a „közöshöz” sajátos felismeréseinket és értékeinket, tovább gazdagítva a meglévõt. A helytörténet kiszélesítve honismeretté bõvül.

Barcza Béla