Szószóró

Azt mondják, addig vagyunk gyermekek, amíg a világképünk középpontjában saját személyünk áll. Tehát ha mindent magunkhoz viszonyítunk, mérünk, ha minden nekünk jár, ha mindenhol mi vagyunk az elsõk. Vagyis ha mindenki más elõtt állunk. Ennélfogva mi döntjük el, hogy mikor kinek mit teszünk meg. De legfõképpen: miért.

Azt mondják, akkor vagyunk felnõttek, érett személyiségek, ha életünkben meglátjuk: van úgy, hogy a másik ember fontosabb. Ha a magunk dolgai másodlagossá válnak, és elõtérbe tudjuk helyezni a szüleinket, a testvérünket vagy a barátainkat. Vagy ha egy ránk osztott feladatot, amelybõl nem feltétlenül csak nekünk van hasznunk, jó szívvel véghezviszünk.

Izgalmas kérdés számomra, hogy miként lesz az akaratos és hisztis gyermekbõl az évek során másokat megértõ és segítõ felnõtt. Azt mondják, hogy az a tizenéves kor sajátos feladata, hogy kiforrjuk magunkat. De mégis mikor változunk meg?

Úgy gondolom, az otthoni, családi légkör lehet a kiindulási pont. Ha felismerem, hogy miben tudok segíteni anyának, apának, akkor ez jó út. De ha egyáltalán nem is akarom õket látni, mert csak a veszekedés van, akkor az biztosan nem jó. Ha kiveszem a részem a család életébõl, és bizonyos feladatokat rendszeresen ellátok, akkor ez is jó út, mert mûködik a gépezet. De ha rájuk vágom az ajtót, és nem segítek nekik, pedig kérik, én mégis elmegyek otthonról, akkor az biztosan nem jó. Ha képes vagyok lemondani a saját programomról a legjobb barátom kérésére, mert fontos mondanivalója van a számomra, akkor ez is jó út. De ha már nincs idõm a legjobb barátomra sem, akkor az egészen biztosan nem jó.

Lehet, hogy vannak olyan felnõtt fiatalok, akik valahol mégis gyermekek maradnak. Mert nem tudnak megszabadulni attól, hogy önmagukat tekintsék életük urának. Életük csupán arról szól, mit akarnak elérni és megszerezni. Számukra nem lesz gond átlépni mások problémáin, csak hogy önmagukat érvényesítsék. Az én marad a legfontosabb. A háttérhangok egy életen át így zengenek: édesanyák szomorú és elcsukló hangja, ajtócsapódások, szaladó léptek zaja a lépcsõházban…

És lehet, hogy vannak olyan felnõtt fiatalok is, akik felnõtté tudnak válni. Mert átélnek olyan eseményeket, amelyek által megtapasztalják az életüket segítõ, gondviselõ Isten szeretetét. Majd idõvel elérkeznek oda, hogy felismerjék: ez az Isten az életük Ura, vezetõje, irányítója.

Imádságban mindig kérhetjük Isten segítségét hétköznapi dolgainkban és legfõképp életünk döntõ pillanataiban. Mindez kinyit bennünket mások felé. Figyelmesek és segítõkészek leszünk a családtagjaink iránt, barátaink és minden ember iránt. És akkor megmarad az egyensúly, a béke, a szeretet. Mert az „én” helyett bizonyos helyzetekben már a „te”, vagyis a másik lehet a fontosabb. A háttérhangok egy életen át így zengenek: „Köszönöm, gyermekem.” „De jó, hogy meghallgattál!” „Nagyon hálás vagyok neked!” „Köszönöm a segítséged…”

Mi vajon melyik irányt választjuk? Melyik út adja meg igazán a lelki nyugalmat és a belsõ erõt?

Ha találkozol egy öntörvényû emberrel, azt mondja majd neked közönyösen: „Csináld, ami jólesik. Élj úgy, ahogy akarsz.” De ha az Úristen szavára figyelsz, határtalan szeretetet tapasztalsz, mert „úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz õbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.” (Jn 3,16) Õ mindenét neked ajándékozta, és megadja neked nap mint nap azt, amire szükséged van.

Közeledik az egyházi esztendõ vége, kezdõdik az új, nemsokára itt a karácsony, Jézus születésének az ünnepe. Le lehet zárni a múltat. Lehet bocsánatot kérni, és lehet megbocsátani. Lehet Istenhez imádkozni, hogy meglásd, kinek miben tudnál segíteni.

Nos hát, milyen úton indulnál tovább?

Balog Eszter