Evangélikusok

A reménységrõl szeretnék írni most. De így talán nem pontos, hogy szeretnék. Hiszen manapság reménységrõl írni, szólni, tanúskodni – emberileg szólva – egészen reménytelennek tûnõ vállalkozás. Eleve kudarcra ítélt kísérletnek tûnik. Ezért jobb, és helyzetemet pontosabban mutatja, ha így fogalmazok: most a reménységrõl kell írnom!

Nem sokat, csak néhány mondatot. Azt és annyit, amennyit még az is elolvashat, akit éppen reménytelenség gyötör. Talán az is szán rá néhány percet, aki éppen most szembesül azzal, hogy gondjait nem tudja letenni, sõt egyre nyomasztóbbak. Talán még az is meghallgat, aki mindeddig úgy vélekedett, hogy csak akkor érné meg elkötelezett kereszténynek lenni, ha ez már rövid távon is jó befektetésnek bizonyulna, és egyértelmû – akár még forintosítható – haszonnal is járna. Ezt hogyan is ígérhetném meg? Nem is teszem.

De tanúságot teszek arról, hogy létezik az a mégis reménység, amelyet – éppen azért, mert nem az éppen aktuális élethelyzetünkön, hanem Istennek ránk és az egész teremtett világra vonatkozó tervein tájékozódik – a körülmények hatalma nem tehet tönkre, nem helyezhet hatályon kívülre. Ez nem titkosított kormányprogram! Ez Isten Jézus Krisztusban kijelentett, világgá kürtölt válságkezelõ programja! A megoldás.

A Krisztus-hívõk reménységben élõ emberek. Reménységünk alapja Jézus Krisztus Urunk ígérete, amelyet tanítványainak adott: „…ha majd elmentem, és helyet készítettem nektek, ismét eljövök, és magam mellé veszlek titeket, hogy ahol én vagyok, ott legyetek ti is.” (Jn 14,3) Ezt a reménységünket valljuk meg a keresztények közös hitvallásában is: hisszük, hogy Jézus Krisztus „újra eljön dicsõségben ítélni élõket és holtakat, és uralmának nem lesz vége”. Akik szeretik õt, azok rá hagyatkozó alázattal, de a vele való örök és teljes közösségre vágyódó szívvel mondják az Úrtól tanult imádságban: „Jöjjön el a te országod!”

Az õ szava oszlatja el szívünkben a halál és az utolsó ítélet félelmét is. Az egyház ezért az adventi idõben nemcsak arra emlékezik, és nemcsak azért ad hálát az Úristennek, hogy szent Fiában, Jézus Krisztusban egykor eljött közénk, hanem arra is hangsúlyosan készül, hogy a mindenható Isten teljességre viszi a megváltás mûvét. Új eget és új földet teremt, ahol láthatjuk, amit ma még hinnünk kell, és tapasztaljuk, ami ma még reménységünk tárgya. Ezért biztatom advent 2. vasárnapjának táján Jézus Krisztus Urunk vigasztaló, reménységet ébresztõ szavával a kedves olvasókat: „…egyenesedjetek fel, és emeljétek fel a fejeteket, mert közeledik a megváltásotok.” (Lk 21,28)

Szükségünk is van a biztatásra. Mert „kintrõl és bentrõl” egyaránt kísértések törnek ránk. Próbára tesz bennünket – mint az elsõ keresztény nemzedékeket is – az, hogy „csúfolódók támadnak, akik mindenbõl gúnyt ûznek, akik saját kívánságaik szerint élnek, és ezt kérdezgetik: »Hol van az õ eljövetelének ígérete? Mert mióta az atyák elhunytak, minden úgy maradt, amint a teremtés kezdetétõl fogva van.«” (2Pt 3,3–4) Sõt olykor belülrõl, szívünkbõl is elõkúszik a kísértõ, és ugyanezt a kérdést teszi fel.

Napról napra annyi minden történik velünk, körülöttünk és az egész világban, ami miatt nyugtalanul – Istennel perlekedve – kérdezgetjük: miért tûri el mindezt? Miért nem vet már véget a bûn emberi életet nyomorító hatalmának? Miért nem tesz már végre rendet? Miért nem mutatja meg végre, hogy ki az Úr a házban? Miért nem teljesíti már végre azt, ami még ígéreteibõl hátravan? És tapasztaljuk, hogy ez a belülrõl támadó kétség, bizonytalanság mindig veszedelmesebb ellenfél, mintha „csak” mások kérdõjelezik meg vagy gúnyolják ki hitünket, reménységünket.

Milyen jó, hogy nem vagyunk egyedül kétségeinkkel! Velünk van igéjével, hûséges szeretetével Jézus Urunk, aki egyházában – a bûnbocsánatot nyert bûnösök közösségében – testvéreket is ad mellénk. S amikor testvéreink számot adnak a bennük élõ reménységrõl – talán úgy, hogy maguk sem tudják –, hitünk, reménységünk erõsítõi lesznek. Ezért vannak fokozott veszélynek kitéve azok, akik azt gondolják, hogy nincs szükségük az egyház közösségére. Emiatt sem igaz az, hogy a kereszténység, a vallás magánügy. A hit mindig közügy, pontosabban közösségi ügy. Ugyanis a személyes Krisztus-hit mindig belevon az egyház közösségébe is.

És miközben sóvárgó reménységgel várjuk Jézus Krisztus Urunk visszajövetelét, él bennünk az a reménység is, hogy amíg „eljövetelének ígérete” nem teljesedik, még sokan meghallják az örömhírt, és megismerik Isten szeretetét. Mert mi más is lenne az oka, hogy a mindenható Isten türelmes, és nem hozta még el az utolsó adventet? A benne bízók hitét, reménységét megõrzi, átvezeti õket a hit harcain. De mi lenne azokkal, akik még nem hallottak róla, vagy ha hallottak is, de megkeményítették és bezárták elõtte szívüket? Õértük kell a Krisztus-hívõknek türelemmel lenniük. Õértük és nekik is számot kell adnunk a bennünk élõ reménységrõl, mert az Úr „nem azt akarja, hogy némelyek elvesszenek, hanem azt, hogy mindenki megtérjen” (2Pt 3,9).

Ittzés János püspök Nyugati (Dunántúli) Egyházkerület