Keresztény szemmel
És a földön erõszak?
Sokszor úgy tûnik, mintha még nem jártak volna itt az angyalok. A Betlehem környéki éjszaka örömhíre helyett másodosztályú, bágyadtan villogó égõsorok homálya adja az ünnepi készülõdés fényét. Miközben az októbertõl kapható mûfenyõk – fenyõfaillatú dezodorral kiegészítve tökéletes karácsonyi hangulatot árasztanak! – elõrehozzák a felkészülési kényszert, a valódi advent csöndesen és szerényen, mintha csak úgy belopózott volna.
Nem érezzük igazán az utcán és a boltokban, nem errõl írnak cikkeket a világi és egyházi újságok szerzõi, pedig de jó lett volna adventet már az elsõ vasárnaptól lelki feltöltõdésre hangolva kezdeni! 2008 telén mintha tanácstalanabbak és bizonytalanabbak lennénk, hogy nem fontosabb-e tényleg a világ gondja és törtetése, hogy mennyit és kinek osztanak el, hogy jobb sorsra érdemes közösségeket az egyházon kívül és belül hogyan osztanak meg, hogy élõket és holtakat a mai elemzõk hogyan osztanak ki… Pásztorok vagyunk a betlehemi derengésben, de még a csengõ-bongó örömhír nélkül.
Dicsõség a magasságban… De milyen nehéz sokszor tovább mondani! Keresztelõ János ítélõ keménysége kellene hozzá, hogy halálosan komolyan vegyem magammal szemben: Istené a magasság, és Istené a dicsõség! Õ az Úr – és jaj még a legalázatosabb helytartónak és szolgának is, aki bármikor is helyette akar uralkodni! Övé az utolsó szó ma és mindenkor – és nem mentség, hogy mitõl érzem feljogosítva magamat, hogy mégis az enyém legyen. Övé az istentisztelet – és nem perdöntõ semmiféle új vagy régi liturgia, mert Istennek van joga egyedül megítélni népének istentiszteletét, ahogyan azt számtalanszor tette az ószövetségben és teszi ma is. És csak érte, az õ akaratából és dicsõségéért van egyház – és jaj nekünk, ha nem leszünk kivétel nélkül gyermekek, akiknek a szája által Isten dicsõséget szerezhet magának.
És az emberekhez jóakarat… Még a bibliafordítók bicskája is beletörött az évszázadok folyamán, hogy kinek a jóakaratáról is van szó – hiszen a katolikus fordításban a jóakaratú emberekrõl olvasunk, protestáns Bibliánkban pedig Isten irántunk kijelentett jóakaratáról. Különösen is áldott szentírási ige ez, mert így is, és úgy is lehet fordítani, így is, és úgy is értelmes és érvényes! Valójában csak egyre lenne szükség: hogy magunkra fordítsuk.
Aligha lehetne szomjasabb a jóindulatra a kor, amelyben élünk – mert hogy Isten érdek nélküli, befogadó jóakarata a mi közösségeinket is megrázhatja és megelevenítheti, afelõl nincs kétség. De nem kétséges az sem, hogy minden látszat ellenére gyakran felismerik egymáson az emberek a belül munkáló valódi indulatokat. A jóakaratra képtelen vagy azon spóroló egyház és tanítvány pedig – ne mentegessük – maga a csõd. A kiszámíthatatlan, szavában és életében minduntalan megbízhatatlan, mások életével, érzelmeivel, becsületével, javaival játszadozó ember nem érett tanítvány, veszélybe sodorja önmagát éppúgy, mint a reá bízott közösséget, családot, gyülekezetet, egyházat. Ha 2008 adventjén nem mélyülünk az Isten mértékét szem elõtt tartó jóakaratba, ha nem ez lesz kereszténységünk és evangélikusságunk hiteles védjegye, akkor csupán a betlehemi éjszaka állott és örömtelen birkaszagát fogjuk érezni – ünnepi illatú dezodor ide vagy oda.
És a földön békesség… Vagy inkább legyünk reálisak? Manapság inkább mindenütt terjedõ erõszakosság. Utcai erõszak, reklámerõszak, családon belüli erõszak, hatósági erõszak, politikai erõszak, gazdasági erõszak – és hétköznapi erõszakosság, amely lassacskán beivódik- evõdik házastársak és családtagok, barátok és munkatársak, szomszédok és gyülekezetek életébe is. Riasztó jelzés, ha az advent és az ünnep elkezd visszaszorulni és meghátrálni közöttünk és bennünk – hiszen tudjuk: mindenkinek annyi ünnepe van, amennyinek végül helyt ad az életében. Ha nem tudjuk megemberelni magunkat, ha Krisztus nem jelent nekünk annyit, hogy reá tekintettel elfogadjuk magunkra és másokra nézve is az erõszakossággal szembeszálló békesség evangéliumát, akkor még most, idejében vegyük elõ Bibliánkat, és menjünk a gyülekezetbe: olvassuk és hallgassuk az angyalok szavát, hátha bennünket is visszavezet saját hiábavalóságainktól õhozzá.
Sokszor mégis elõdereng, hogy jártak már itt az angyalok, hogy van mit hirdetni Isten dicsõségérõl és jóakaratáról, emberi jóindulatról és örömöt árasztó békességrõl. Hiszen végsõ soron ezért – és nem másért – vannak gyülekezetek és Bibliák, istentiszteletek és liturgiák, lelkészek és felügyelõk, presbiterek és keresztény testvérek. Ezért vannak a pásztorok, és ezért van a nyáj, akárcsak egykor, a betlehemi pusztában. Ez a hír õket egykor még nagyon meglepte.
Korányi András