ÉnekKincsTár

Az adventi idõszak harmadik vasárnapján Jézus Krisztus legközvetlenebb tanújának, Keresztelõ Jánosnak a személyén keresztül láthatjuk, hallhatjuk, mit jelent a Messiás útkészítõjének lenni ebben a világban. János üzenetében az Eljövendõ ígérete és a hitetlenség, az üzenet meg nem hallása felett kimondott ítélet egyszerre van jelen, s ez a kettõsség jellemzi a vasárnap üzenetét is.

Már a bevezetõ zsoltárban megtaláljuk egyrészt az apostoli buzdítást az örömre: „Örüljetek az Úrban mindenkor!” (Fil 4,4), másrészt az ítélet ígéretét is: „…mert eljön, hogy ítélkezzék a földön. Igazságosan ítéli a világot, pártatlanul a népeket.” (Zsolt 96,13) A vasárnap igéi ugyancsak ennek a gondolatkörnek egy-egy hangsúlyát emelik ki. Az ószövetségi olvasmány Mózes ötödik könyvébõl a Tízparancsolat elsõ két parancsolatát idézi, a levélbeli ige (2Tim 1,8–14) pedig a Jézus Krisztusban megjelent és az apostoli bizonyságtételben megszólaló szabadítás és elmúlhatatlan élet megragadására biztat. Végül az igehirdetés alapigéje (Jn 5,31–38) egyértelmûvé teszi, hogy a világosság, amely Keresztelõ János útkészítõ szolgálatában eljött ebbe a világba, egy még nagyobb világosságra, Jézus Krisztusra magára mutat.

A vasárnap graduálénekét az Istentõl el nem állok kezdetû ének (EÉ 337) dallamára énekeljük, amely a reformáció korában egy lyoni világi forrásból került a protestáns koráldallamok közé. Dallamossága és lendülete jól illik Valentin Thilo (1607–1662) verséhez, amely énekünk szövegalapja.

Thilo születési helye nem ismert, de annyi bizonyos, hogy korán elvesztette szüleit, s nevelését két professzor vállalta magára, akik közül az egyik lelkész is volt. Õ maga a königsbergi egyetemen folytatta tanulmányait, amelynek késõbb retorikaprofesszora s két ízben rektora is lett. Költõként több egyházi énekszöveget írt, közülük legismertebb adventi énekünk, a Várj, ember szíve, készen (EÉ 140).

Az eredetileg csupán három versszakos költemény az 1657-es lüneburgi énekeskönyvben már egy versszakkal bõvítve jelent meg. Témájának alaphangját Keresztelõ Jánosnak Ézsaiás próféta felszólításával (Ézs 40,3–4) összecsengõ üzenete adja meg: „Készítsétek az Úr útját, tegyétek egyenessé ösvényeit!” (Mk 1,3)

Az ének elsõ versszaka várakozásra szólít fel, amely azonban nem azonos a tétlenséggel, ennek éppen ellenkezõje. Hiszen nem titok, hogy ki érkezik el a szívünkbe: Isten Harcosa, a Messiás, akinek érkezése nem marad nyom nélkül az ember életében. Az õsi átok – azaz a bûn pusztító hatalma – fényre és békességre változik, és a Megváltó megajándékozza az embert az üdvösség bizonyosságával. Ennek megtapasztalása azonban változásokat követel az embertõl. Ezt fejezi ki az ézsaiási képekkel az ének második verse. Isten életünkkel kapcsolatos változtatási igényének mértéke csak ezekkel a képekkel írható le.

Énekünk harmadik versszaka világossá teszi, hogy a várakozásnak s az útkészítésnek nem elsõsorban külsõ jelekben kell megnyilvánulnia, hanem az emberi szívben végbemenõ folyamatokban. A gõg és a felfuvalkodottság ugyanis alkalmatlanná tesz az isteni üzenet meghallására s végsõ soron a Megváltó befogadására.

A záró, negyedik strófa talán a legbensõségesebb, hiszen ebben nem csupán a készség fogalmazódik meg a szív késszé tételére, hanem a kérés is, hogy a Megváltó maga készítsen helyet szívünkben a saját maga számára. Az alázat jele, hogy a szerzõ Jézus Krisztus születésének szerény körülményeihez, a jászolhoz és az istállóhoz hasonlítja az ember életét. Az útkészítésre való felszólításból így az ének végére az egyébként erre méltatlan ember hívása szólal meg, hogy a Megváltó hozzá, az õ szívének szerény körülményei közé is eljöjjön.

Ez az adventi öröm forrása minden Krisztusban hívõ s hozzá az adventi idõben közelebb kerülni vágyó számára.

Wagner Szilárd