A hét témája

FOTÓ: REZESSY SZABOLCS

Rezessy Miklós vecsési evangélikus lelkész történetéhez hasonló, bizonyságtétellel egyenértékû elhívatási történetet ritkán hallhatunk. Pedig talentummal megáldott fuvolásként a zenemûvészi vagy -tanári pályán is kibontakoztathatta volna tehetségét. Élete mozaikdarabkáival ismerkedve azt mondanám: fiatal éveiben olyan nehéz, tragikus, igazságtalan epizódok követték egymást, amelyek mást könnyen összetörnének. Õ azonban – aki Isten kezében tudta magát – állta a megpróbáltatásokat. Szelíd, csendes, a nyilvánosságot kerülõ lelkipásztorként szolgált mindenütt, ahová Ura irányította.

– Édesanyám 1945. május 29-én vehetett elõször karjába Budapesten, a Baross utcai klinikán. Édesapám akkor a Deák téri leánygimnázium hitoktató lelkésze volt. A Deák térrõl ’46-ban költöztünk Kelenföldre, ahol édesapám a gyülekezetben – néhány évi segédlelkészi szolgálatot követõen – nyugdíjazásáig másodlelkészként jelentette az állandóságot és folyamatosságot a lelkészi munkában a legembertelenebb viszonyok között is. Édesanyám 1948-ban, harminckét évesen követte életünk és halálunk Urának továbbhívó szavát.

Édesapám három kisgyerekkel maradt özvegyen, és az ötvenes években másodlelkészi jövedelmébõl gondoskodott rólunk. Aki akkor élt a kelenföldi gyülekezetben, az tudja, hogy ez mit jelentett. Az õ küzdelmekkel teli életét kisgyermekkoromtól közvetlen közelrõl láttam, és megtapasztaltam, hogy menynyire igaz Pál apostolnak a filippiekhez írt levelében olvasható vallomása: „Mindenre van erõm a Krisztusban, aki megerõsít engem.” Édesanyám a halála elõtt azért imádkozott, hogy ne csak a férje, hanem a fia is az Úr igéjének hûséges szolgája legyen. Az õ imájának meghallgatása határozta meg néhány évvel késõbb a pályaválasztásomat.

– Ha jól értem, elõbb egy kitérõ következett.

– Jól jellemzi a hatvanas évek adottságait, hogy érettségi elõtt egy nappal (!) az igazgató behívott az irodájába, és közölte velem, a papgyerekkel: ha bármelyik felsõfokú intézménybe beadom a felvételi lapomat, nem érettségizhetek le. Ezután megkérdezte, hogy milyen terveim vannak. Mivel akkor még nem kaptam elhívást az Úrtól a lelkészi szolgálatra, azt mondtam: közel tíz éve tanulok fuvolázni, ezért a Bartók Béla Zenemûvészeti Szakközépiskolában szeretnék tovább tanulni. Erre legyintett: „Zenész, az lehetsz!”

Természetesen nem vettek fel a konziba sem. Mivel nem tanulhattam tovább, a Felvonószerelõ Vállalatnál helyezkedtem el segédszerelõként. Amikor a fõmérnök megtudta, hogy gimnáziumi érettségim van, jóhiszemûen felajánlotta, hogy segít a szakmunkás-bizonyítvány megszerzésében. „Valahol” ez kitudódott, és azonnal behívtak sorkatonai szolgálatra. Segédmunkás lehettem, de felvonószerelõ már nem. Az Úr azonban úgy rendezte, hogy az aszódi helyõrségben éppen nem volt fuvolás a zenekarban. A zenekarvezetõ meghallgatott, és azonnal felvett a zenekar állományába. Ezután egyenruhában mentem felvételizni a konziba mint katonazenész, és gond nélkül felvettek a második évfolyamba. Még évet sem veszítettem.

– Mindig ámulattal tölt el, amikor arról hallok, hogy a hatvanas évek Magyarországán fiatalok – számolva az egyházi pályára lépés minden egzisztenciális nehézségével, akár az üldöztetéssel – igent mondtak a hívásra. Ráadásul édesapja példája is azt mutatta: nem a könnyû utat választja, aki lelkésznek áll…

– Édesapám megnyugodott, hogy végre egyenesbe került az életem. Édesanyám imája azonban erõsebb volt! Leszerelésem másnapján jelentkeztem a teológiára, és ’65 novemberében beköltöztem a laktanyából a teológusotthonba. Két év múlva sikeresen befejeztem a konziban zenei tanulmányaimat, és megkaptam a hivatalos engedélyt a zenei pályán való mûködésre – de tanításra már nem.

A kelenföldi templomban Ottlyk Ernõ püspök úr szentelt lelkésszé 1970-ben. A miskolci gyülekezetbe küldött segédlelkésznek Szebik Imre akkori miskolci lelkész keze alá. Istennek hála, tõle olyan példát és útmutatást kaptam, mely egész lelkészi szolgálatom idején nélkülözhetetlen alapnak bizonyult. A mai napig köszönöm neki! A következõ év tavaszán, egy keddi napon lelkészgyûlés volt Miskolcon, melyen Ottlyk püspök is részt vett. Saját kezûleg adott át nekem egy levelet, melyben tudatta velem: vasárnaptól a hánta–ászár–kisbéri gyülekezetbe helyez. A hét végén már ott szolgáltam…

– Azt hiszem, itt aztán igazán vizsgáznia kellett alázatból…

– Hántai segédlelkészként lehetõségem nyílt arra, hogy a Halle an der Saale-i egyházzene-iskolában ösztöndíjasként folytathassam zenei tanulmányaimat. Amikor püspök úr ezt megtudta, még az útlevelemet is elkérte, hogy még turistaként se mehessek az NDK-ba. Közölte velem: az egyháznak vidéki lelkészekre van szüksége, nem zenészekre. Döntsem el, hogy mi akarok lenni. Eldöntöttem. Ezután helyezett Ipolyvecére, ahol igazi, melegszívû, nógrádi kegyességû gyülekezetben feleséget és az õ családját, majd két gyermeket kaptam az Úrtól. A gyülekezet ottani szolgálatom éveiben a templomot és a parókiát is kívül-belül felújította és korszerûsítette. Elmondhatom, hogy az ott töltött tizennyolc év felnõttkorom legaktívabb idõszaka volt.

– A tizennyolc év visszatérõ „rendezõ elvnek” tûnik, hiszen Vecsésen is pontosan ennyi ideig szolgált.

– Amikor gyermekeink a felnõttkor küszöbéhez értek, akkor hívott meg lelkészének a vecsési gyülekezet. Tagjait a Vecsésen, Üllõn, Gyálon és Felsõpakonyban élõ evangélikusok alkotják. Ebben a gyülekezetben is tizennyolc éven át végezhettem a soha véget nem érõ és soha le nem zárható szórványlelkészi feladataimat. Az elsõ két évben közegyházi támogatás nélkül még a fenntartási költségeket sem tudta fedezni a gyülekezet. Ezért engedélyt kaptam Harmati Béla püspök úrtól és a presbitériumtól, hogy másodállásban taníthassak – merthogy ekkor, a kilencvenes években már taníthattam – az éppen akkor önállósuló Vecsési Zeneiskolában. Így ismertek meg és fogadtak be közösségi életükbe a pedagógusok és a város vezetõi. Ipolyvecéhez hasonlóan Vecsésen is felújítottuk a templomot és a parókiát, és korszerû gyülekezeti mosdót és teakonyhát létesítettünk.

– Mi jelentette a legnagyobb örömöt a pályáján?

– Különösen is hálás vagyok Istennek, hogy máig ható, felekezeteken átívelõ imaközösségeket és közös alkalmakat szervezhettünk. Az évente megrendezett ökumenikus imahetek szervezéséért a vecsési önkormányzat képviselõtestülete két ízben is kitüntetésben részesített.

– A lelkész ugyebár csak papíron mehet nyugdíjba… de akkor sem szûnik meg Isten szolgájaként tevékenykedni.

– Isten igéjének szolgálatában teológuséveim kezdetétõl sok év telt el. Szeretett feleségem harmincöt év óta hûségesen áll mellettem, és segít a szolgálatban. Nélküle nem lettem volna képes végig kitartani lelkészi feladataim teljesítésében. Bár testem egyre kopottabb és fáradékonyabb, lelkem és szívem változatlanul tele van örömökkel és reménységgel. Feleségem, gyermekeim, unokáim és az értem imádkozó hittestvéreim lelki közössége olyan védõhálót alkot körém, melyet Urunk tart kezében. Krisztus egyházában élek születésemtõl, és amikor napjaim elfogynak, életutam végén nála leszek a jövõben is. Mert õ ezt mondja János evangéliumában: „Én élek, és ti is élni fogtok”; Lukácsnál pedig: „Mert ami lehetetlen az embernek, az Istennek lehetséges.”

Kõháti Dóra