A hét témája

A SZERZŐ FELVÉTELE

Hatvannyolc éves korában, tizenhét évi papi szolgálat után augusztus 31-én nyugállományba vonult Ittzés István, Százhalombatta, Érd, Diósd lutheránusainak lelki vezetõje.

A Somogy megyei Igalon született 1940-ben. A sümegi gimnázium után egyetemre készült, de akkoriban olyan idõk jártak, hogy a fõszolgabíró fiaként még a jelentkezését sem adhatta be, így aztán irányítástechnikus lett. Elõször Ajkán, a katonaság után pedig Százhalombattán, az erõmûben kapott munkát. 1979-tõl vállalt különbözõ szolgálatokat az érdi evangélikus gyülekezetben, majd 1986–89 között levelezõ tagozaton végezte el a teológiát; 1991. évi pappá szentelése után nappali tagozaton folytatta a tanulmányait. 1991-tõl félállásban vezette a gyülekezetet, majd 1995-ben elköszönt az erõmûtõl, és az Érdi Evangélikus Egyházközség fõállású lelkipásztora lett.

– Több évtizedes szakmai hivatását lelkészi szolgálatra cserélte. Megérte?

– Nem akartam lelkész lenni, évekig menekültem a papi hivatás elõl, de a Jézussal való találkozás megfordította az életemet. Nekem Érd volt a küldetésem, s a munkám jutalma a szeretet. A siker – hogy az elmúlt másfél évtizedben gyülekezetünk számban és lélekben is megerõsödött – nem az én érdemem, hanem Krisztus általam és sok más ember által végzett munkálkodásának gyümölcse.

– A siker velejárója a kudarc, s minden bizonnyal Önnek is része volt benne. Nem gondolkodott azon, hogy visszafordul?

– A legjobb tudásom szerint igyekeztem segíteni az embereket, de ez nem mindig volt elég. Igen, én ezt kudarcként éltem meg. És sokszor megkísértett a Gonosz is: én is estem a felületesség, az engedetlenség bûnébe, rajtam is úrrá lett a csüggedés, de Jézus Krisztus megõrzött, és megadta, hogy a nehézségek között mindig hozzá fordulhattam. A Biblia, az Útmutató olvasása közben mindig megtaláltam a megoldást, a kivezetõ utat.

Bányai Sándornak, az érdiek elsõ önálló lelkészének beiktatása után közel ötven évet kellett várni, míg Ittzés István személyében 1991 júniusától ismét önálló lelkipásztort kaptak. Kezdetben az egyházközség újjászervezése volt a legfontosabb feladat. 1993-ban Bán Ildikó kántor vezetésével megalakult az énekkar, s az evangélizáció eredményeként 1996- ban már a majd fél évszázados templom bõvítéséhez kellett fogniuk. A munkával még abban az évben végeztek, a torony építésével 1999-ben készültek el. Két év múlva elkészült az orgona, 2007-re pedig az oltár is.

– Elkezdett valamit, most meg abbahagyja. Miért nem folytatja?

– Egyházunk törvényei szerint egy felszentelt lelkész hatvanöt éves koráig láthat el aktív szolgálatot, és a gyülekezet kérésére a püspök további két évet engedélyezhet. Egy Istenben hívõ ember számára lehet kezdet, de nem lehet vég, így én sem hagyom abba, mert nem tudnám, mert nem lehet. Már most annyi meghívásom van, hogy csak gyõzzek eleget tenni nekik. Járom tovább kijelölt utamat, s mindig hirdetni fogom az örömhírt.

A „lelkész úr”, „Pista”, „István”, „István bácsi” háromgyermekes, nyolcunokás nagyapa, s negyvenhat éve él boldog házasságban – ahogy felesége, Ida mondta, „máig tartó szerelemben”. Az utolsó szolgálat alkalmával szervezett ünnepségen a presbitérium, a hívek, a fiatalok s Erdélyi Takács István református lelkipásztor köszöntõje után a neki címzett elismeréseket elhárította, de feleségének megköszönte, hogy az otthoni munka dandárjának átvállalásával lehetõvé tette számára feladatainak ellátását.

– A gyülekezet új lelki vezetõje a Nyíregyházáról érkezett Labossa Péter. Azt rebesgetik, hogy Ön választotta. Valóban?

– A gyülekezettel már régóta kerestük az új lelkészt. Volt is jelentkezõ, de különbözõ okok miatt nem került pont a mondat végére. Egy csendeshéten említett valaki egy szabolcsi lelkész házaspárt, akik új szolgálati helyet keresnek. Péterrel már azt megelõzõen is találkoztam, de közelebbi ismeretségbe csak ezután kerültünk, s a presbitérium is mellette szavazott. Õ vette át a megkezdett munkát feleségével, a szintén lelkész Labossáné Kõvágó Anitával. Azt kértem a gyülekezettõl, hogy éppoly szeretettel fogadják el õt, amilyen szeretettel köszöntek el tõlem, mert az egyház Krisztusé, bárki legyen is a lelkipásztor.

– Aktív szolgálatát befejezve mit üzen az evangélikusoknak és általában az embereknek?

– Jávor Pál színmûvész végrendeletében írt gondolatára hívom fel minden hívõ és nem hívõ ember figyelmét: „…egyedül Krisztust követve érdemes élni…” Ezt vallom én is, s egész életemben arra törekedtem, hogy minél többen ismerjék fel ennek igazságát.

Amikor a beszélgetés végén újra megemlítem szolgálati idejének kiemelkedõ történéseit, õ csak szabadkozik: „Nem az én érdemem, Isten keze volt rajtam. És Krisztus munkálkodott bennem. A lelkész csak mécses, amely megvilágítja az Istenhez vezetõ utat.”

Vizsy Ferenc István