Egyházunk egy-két hete

Advent 3. vasárnapja van. Amikor november 30-án az Üllõi úton összegyûltek az önkéntes kórházlátogatók, az egyházi esztendõ utolsó napja volt. Az olvasó az idõ eltelte miatt nem érzékelheti, hogy számunkra éppen „az utolsó nap” adta a találkozás ízét, értékét. Több mint harmincan gyûltünk össze; vendégünk Nemes Ödön jezsuita szerzetes volt.

Jól tudtuk, hogy Nemes Ödön az elõzõ héten kórházban volt, és egyáltalán nem volt biztos, hogy egészségi állapota megengedi, hogy jelen legyen közöttünk. De õ megígérte nekünk, hogy eljön. Orrában csövekkel, zsebében lélegeztetõ készülékkel, de ott volt. Légzési nehézségei ellenére derûsen, elégedetten.

Amit mondott betegségrõl, lelkigondozásról, hiteles volt. Nem a katedráról szóló tanár szavai voltak ezek, hanem a megélt hit vallomásai. „Ha Isten nem akadályoz meg valami betegséget, abból jót fog kihozni – vallotta. – Isten Jézus halálát sem akadályozta meg.”

Elõadásában arra kért bennünket, hogy a szenvedést ne problémának tekintsük, amelyet meg kell oldani, hanem lássuk be, hogy a szenvedés érték, misztérium. Fontosnak tartotta, hogy beteglátogatóként eloszlassuk azt a tévhitet, hogy a szenvedés büntetés. „Én Jézus Krisztus Istenében hiszek. Jézust pedig nem azért feszítették keresztre, mert rossz ember volt” – érvelt.

A legizgalmasabb téma számunkra az adás-kapás kérdésköre volt. Nemes Ödönnek volt bátorsága ahhoz, hogy megkérdõjelezze Pál apostol kijelentését, aki Jézustól származtatja ezt a mondatot: jobb adni, mint kapni („Nagyobb boldogság adni, mint kapni” – ApCsel 20,35). A szerzetes arról beszélt nekünk, hogy vallásunk, kereszténységünk alapja a kapás, a befogadás. „Sajnos sokan próbálják kiérdemelni Isten szeretetét, mert nem tudják elfogadni, hogy Isten ingyen, feltétel nélkül szereti õket” – mondta.

Az elõadás utáni beszélgetésben megpróbáltuk felsorolni, hogy beteglátogatóként, lelkigondozóként mi mindent kapunk egy-egy betegtõl. Kiderült: bár sokszor azzal áltatjuk magunkat, hogy azért ülünk le egy-egy ágy mellé, hogy adjunk, mégis gazdagabban távozunk onnan, mint ahogyan érkeztünk. Megajándékozottak leszünk. A betegek megajándékoznak bennünket a bizalmukkal, azzal, hogy szóba állnak velünk, azzal, hogy adhatjuk az idõnket nekik. Megajándékoznak bennünket azzal a derûvel, amellyel a betegségüket viselik, istenhitükkel és azzal az érzéssel, hogy érdemes volt bemennünk a kórházba aznap.

A délutáni beszélgetésnek külön öröme volt, hogy megoszthattuk egymással problémáinkat, nehézségeinket, és hogy együtt próbáltunk megoldást keresni rájuk. Jó volt érezni, hogyan lettünk, formálódtunk egymást segítõ csapattá.

Talán valóban „az utolsó nap” tette velünk, hogy értékesnek tartottuk ezt a találkozót. Talán azt éreztük, hogy Nemes Ödönnel itt, ilyen közösségben utoljára lehetünk együtt. Talán Istennel való találkozásunk, aki „az Alfa és az Ómega, az elsõ és az utolsó, a kezdet és a vég” (Jel 22,13), tette velünk, hogy az idei utolsó nap mélyen beleivódott az emlékezetünkbe.

Heinemann Ildikó