Élő víz

A B I B L I A É V E

Különös fordulatot vett a jánosi keresztény közösség élete a harmadik levél szerint. Míg korábban János presbiter még attól óvta a gyülekezeteket, hogy befogadják a szállást kérõ vándor tévtanítókat, most arról panaszkodik Gájusznak – aki feltehetõen az egyik gyülekezeti vezetõ lehetett –, hogy egy bizonyos Diotrefész, aki több kisebb testvéri közösség felett is befolyással bírt, kizárta János küldötteit ezekbõl. Írásmagyarázók szerint lehet, hogy Diotrefész ezt éppen azon az alapon tette, amelyrõl János presbiter is beszélt korábbi leveleiben: jó- vagy rosszhiszemûen egyszerûen tévtanítóknak hitte János embereit.

Szemtanúi lehetünk tehát annak, hogy már igen korán, az elsõ keresztények között megindult a „szektaképzõdés” folyamata, amelyhez nem kellett túl sok minden, csupán egy karizmatikus vezetõ és a hozzá mindenáron hûséges követõk. Az egyháztörténet sok száz éves távlatából már világosan láthatjuk, hogy kik voltak a „jó fiúk”, és kik a „rosszak”. De ott, az elsõ században, a konfliktusok, elszakadások és befogadások hevében a külsõ szemlélõ számára még sok minden bizonytalannak tûnhetett.

János harmadik levele egyszersmind fontos dokumentuma annak az idõszaknak, amelyben a korábban közösségi vezetés alatt álló keresztény gyülekezetekben megjelennek az elsõ püspökök, akik egy személyben hivatottak dönteni tanbeli, etikai és gyakorlati kérdésekben. A katolicizmus megszületett.

Befogadás vagy kirekesztés

A jánosi levelekben gyakran olvasott befogadás szó görögül sokkal többet jelent, mint sejtenénk. Nem egyszerû toleranciáról, elfogadásról van szó, hanem az utak és az idõjárás viszontagságainak kiszolgáltatott vándormisszionáriusok befogadásáról. Ilyenkor a gyülekezetek szállást adtak nekik, ellátták õket élelemmel, sõt felszerelték õket a további útra is.

A közösségek vendégszeretetük révén tehát egyfajta missziói állomásokká is váltak ilyenkor. Ráadásul miközben nem voltak ritkák a keresztények elleni hatósági fellépések sem, és a Római Birodalomban itt-ott egyre gyakrabban lehetett hallani a keresztények elleni pogromokról, senki sem tudhatta igazán, hogy akit befogad, az valóban az-e, akinek mondja magát, vagy esetleg tévtanító, netán provokátor, az ellenséges államhatalom besúgója.

Ennek ellenére az elsõ század második felének keresztény emberei abban hittek, hogy a vendégszeretet az egyik legerõsebb erkölcsi parancs. Aki gyakorolja, talán kellemetlenséget, talán veszélyt vállal, de az is könnyen megeshet, hogy a vendéggel együtt Isten áldását is az otthonába fogadja. „A vendégszeretetrõl meg ne feledkezzetek, mert ezáltal egyesek – tudtukon kívül – angyalokat vendégeltek meg.” (Zsid 13,2)

Magyar Bibliatársulat