A vasárnap igéje

ADVENT 4. VASÁRNAPJA – Jn 3,25–30

Keresztelõ János tanítványai kapkodják a fejüket. Vitából jönnek, amelynek vihara még nem csendesedett le bennük. A felkavaró vita tárgyát jelzi ugyan az evangélium, de nem pontosítja. Bizonyára a rituális fürdõ és a Keresztelõ által gyakorolt keresztelés egymáshoz való viszonyáról vitatkoztak. Ingerültségüket tovább fokozza a felkavaró hír: más is keresztel! Vetélytárs támadt?

Nem teljesen idegenrõl van szó, hiszen tudják, hogy Keresztelõ János mit mondott róla. Mégis úgy érzik, mintha valaki belekontárkodott volna mesterük szolgálatába. A párhuzamosság is bántja õket. Sértõdött zavarukat még fokozza, hogy a Keresztelõ mellõl fogy a nép. A „másik” felé meg özönlenek. Ha túlzásnak tûnik is kifakadásuk, hogy „mindenki õhozzá megy”, van igazságtartalma megfigyelésüknek. Ha megokolni nem tudják is, érzik, hogy valami változik. Félnek, hogy ebben a változásban mesterük, János tekintélye csökken. A feléje és a tanítványai felé irányuló figyelem lanyhulása nyugtalanítja õket.

Kényelmes szerepet választanánk magunknak, ha beérnénk azzal, hogy egy izgalmas, de távoli, nagyon távoli szellemi váltás kései szemlélõi legyünk. Keresztelõ János tanítványai sem szemlélõk. Nem szenvtelenül rögzítik az eseményeket, hanem választásra kényszerülnek.

Egyetlen lehetõségbõl könnyû választani: vagy elfogadom, vagy elutasítom. A Keresztelõ tanítványai egyszer már döntöttek, amikor a mester keze alá alázkodtak, hogy belemerítse õket a Jordánba. Most, másodszor nehezebb helyzetben vannak. Jánosért – távollétében – vitába szálltak ugyan ellenfeleivel, de amikor utána hozzá mennek, hogy tájékoztassák az új helyzetrõl, kimondatlanul a maguk elbizonytalanodásáról is vallanak: mi lesz veled, és mi lesz velünk? Barát vagy rivális jelentkezik abban a bizonyos „másikban”? Tisztességükre legyen mondva: legalább bevallják zavarukat és tanácstalanságukat, amelybe bele van rejtve kérdésük is. Kérdezni nem bûn!

Még ha elnagyoltnak tûnik is a kérdés, nem valami hasonlót él át korunkban a világ kereszténysége?

Sokáig mintha magától értõdõ lett volna, hova, kihez tartozunk. Talán tudtunk másokról is, de õk messze voltak. Nem tûntek riválisnak, sõt talán mi néztünk rájuk sajnálkozással: szegény pogányok! De most már itt vannak, sokuk ma már közülünk való. Szellemi termékeik pedig özönlenek ránk, szentélyeiket templomaink mellé telepítik. Sajtó, rádió, képernyõ számára érdekesebbek, mint mi. De Jézus Krisztusnál is érdekesebbek, annál, akihez tartozni szeretnénk, akit Urunknak vallunk. A keresztények között ma sokan zavarodottabbak és ingerültebbek, mint a Keresztelõ egykori tanítványai.

Keresztelõ János nyugodt. Amikor hírt hall „a másikról”, aki szintén keresztel, nem válik sem ingerültté, sem féltékennyé. Tudja az igazságot, és ez megmenti mindkettõtõl. Tanítványait is emlékezteti: megmondta már, hogy szolgálata idõleges és átmeneti. Addig van tennivalója, amíg „az a másik”, a nagyobb találkozik népével. A Keresztelõ nem võlegényjelölt a menyegzõn, mely Krisztust népével egyesíti, hanem csak barát. Õ a násznagy, aki örülve örül, ha népe mint menyasszony enged az igazi võlegény, Krisztus vonzásának.

Kereszténységünk ingerült zavarát nem harcias vagdalkozás vagy elkeseredett védekezés oltja ki, hanem a Krisztusra találás öröme gyõzi le. Jézus Krisztus belsõ, szívbeli ismerete, a vele és a népével való közösség, amelynek intenzitása meghaladja a võlegény és a menyasszony értelemmel alig magyarázható közösségét. Túlnyúlik életünk itteni pár évtizedén, csak a „mindörökkön-örökké” formula gyarló kísérlete sejtet valamit ennek a kapcsolatnak a leválthatatlanságából, erejébõl, mélységébõl és magasságából.

Becsüljük meg nagyon Krisztus „násznagyait”, akik nem a vallási piac bõséges választékán idegeskednek, hanem Keresztelõ János hosszú mutatóujjává válva jelzik, ki a nagyobb.

Advent negyedik vasárnapjának evangéliuma többet akar nyugalomra intésnél, lehiggadásnál. Örömöt kínál az Egyetlenben, aki áldozat és gyõztes egyszerre. Õ ad szavával és szentségeivel meggyõzõ választ, amikor bizonyosságunk – Keresztelõ Jánoséhoz hasonlóan – kérõ-kérdõ imádsággá válik: „Te jössz-e vissza, vagy mást várjunk?”

Imádkozzunk! „A vigasztalás forrása / Csak te vagy, én Jézusom, / Békét szomjazó lelkünket / Te vezérled jó úton. / Ó, világolj, szép Napom! / Hogyha bánat terhe nyom, / Fordítsd felém szent orcádat, / Fény, öröm csak tõled árad. // Örvendj, lelkem, nézd, az Úr jõ! / Íme, hogy meghallgatott! / Nézd, feléd tart, menj elébe! / Ó, becsüld meg e napot! / Jer, fogadd be hittel õt, / Õ lesz üdvöd, éltetõd; / Mondd el néki titkos búdat, / Bízzál benne, õ megnyugtat.” (EÉ 139,3–4)

Fehér Károly