A vasárnap igéje

KARÁCSONY 2. NAPJA – 1Jn 4,9–16a

Karácsony második napjára már csitul az ünnep felszínes tombolása, túl vagyunk az ajándékosztó szentestén, az ünnepi vacsorán, csalódtunk a tévémûsorokban, megvolt az ünnep elsõ napján a templomozásunk; lassan felmerülhet egyesekben az igényes kérdés, mi is történt valójában karácsonykor. S mi történik ma?

A magyar közvélemény-kutatók egy része érzékelhetõ örömmel hirdeti, hogy a lakosság hány és hány százalékának nincs már fogalma a karácsony igazi tartalmáról, és a lehangoló, negatív százalékszám esztendõrõl esztendõre makacs módon egyre csak növekszik. Hiszen végül mi is történt? Nem kellett dolgozni – tisztelet az ügyeletes kivételnek –, és talán több harapnivaló került az asztalra, és – együttérzés a növekvõ kivételnek – többet lehetett aludni, és több lett a THM-es kölcsön, mert hát ajándékot muszáj volt venni. Ennyi történt?

János evangélista mély értelmû, elsõ számú levelének szíve közepe a kijelölt igeszakasz. Érdemes lenne újra és újra elolvasni, és minden egyes során, szaván, kulcsfogalmán csendben elgondolkodni, ha már úgyis mulandóban az ünnepi parádézás, a felszín sziporkája. Elégett már a legtöbb csillagszóró is, az ajándékok egy része sem mûködik már. Egyszer egy neves igehirdetõ az igeszakasz felolvasása után azt mondta: „Testvérek, én ehhez nem teszek hozzá semmit, hallgassátok meg újra ezt az igeszakaszt, magáért beszél.” S felolvasta másodjára is. Majd azt mondta, hogy õ másodjára sem tesz hozzá semmit, harmadjára is felolvassa. Nem tudom, meddig ismételgette a felolvasást, de tisztelettel és szeretettel javaslom soraimra tévedt olvasó testvéreimnek: olvassátok el többször ezt a megadott igeszakaszt! Csodát, szikrázóan, csillagszórósan szép csodát olvashattok, láthattok, élhettek át, ha engeditek szíveteket többszörösen elmerülni János remek stílusban megfogalmazott igeszakaszában.

Amivel kezdõdik, azzal fejezõdik is be az ige: a létezés második legnagyobb csodájával. Mert az elsõ legnagyobb csoda maga a létezés (Heidegger német filozófus után szabadon). De ha már van a létünk, akkor aktívan létezünk. Embermódon küzdünk, olykor sírunk, kevésszer örülünk, folyton tanulunk, állandóan öregszünk, nem ritkán kudarcot vallunk, valahogy talpra állunk, orvoshoz megyünk, vérnyomást méretünk, görcsölünk, szeretteinkre várunk, hajunk fehéredik vagy elvész, és családtagjaink egyszer csak koporsót rendelnek nekünk, amihez már hozzá sem szólhatunk. Egy folyamat sodort tárgyai vagyunk, csak a tárgyakhoz képest nekünk érzékeny szívünk, antennalelkünk van. Megrendülve töprengünk: honnan, hová, hogyan?

Töprengéseink közepette szólalhat meg emberlétünk második legnagyobb csodája: abban nyilvánult meg a létezésünket akaró Isten felénk sugárzó szeretete, hogy egyszülött Fiát küldte a tõle elrugaszkodott embervilágba, hogy örök életünk legyen általa. A lét csodája után a második legnagyobb csoda – különös tekintettel emberi történelmünk állandó istenellenes lázadásaira, az Isten szavát emberi szóval elegyítõ lázongásainkra – a mégis felénk forduló isteni szeretet Jézus Krisztusban. Aki születésével nemcsak belépett a bûntõl szagló embervilágba, hanem ezzel tette meg az elsõ lépést a golgotai kereszt felé.

A königsbergi remete, Immanuel Kant, a világ egyik legnagyobb filozófusa szerint két dolgon lehetne elcsodálkozni: a felhõtlen éjjel felettünk ragyogó csillagos ég szépségén és az örök erkölcsi törvény létén bennünk, a lelkünk mélyén. Ha a zseniális Kant ma újrafogalmazhatná híres tételét, a csillagos ég szépsége felett (alatt) teleszkópos távcsövek segítségével még inkább lelkendezhetne, de megdöbbenne az öröknek vélt erkölcsi törvény emberi lelkekben való megfogyatkozása láttán, amikor ma már hivatalosan lopni is szabad egy adott összeghatárig, a hatalom érdekében gátlástalanul hazudni pedig annyit lehet, amennyit a média sugározni képes. S mindent elönt az abszurditás. Ám e tragikus torzulás ellenére Isten szeretete ma is érvényes felénk, nekünk, értünk. Ez a tény rendíti meg az igét újra és újra elolvasókat.

Ez az isteni mégis szeretet. A létezés második legnagyobb csodája Isten makacs szeretete irántunk. Még abban a megtiszteltetésben is részesülünk, hogy az indokolt apostoli tanács szerint adhatjuk tovább ezt a szeretetet, mert ezzel tartozunk a mindenség, a teljes lét embert szeretõ Urának, aki porszem valónkat bûneink ellenére az öröklét szövetébe akarja beleszõni. Vagyis ebbõl a riasztóan korlátolt, szorítóan behatárolt, könyörtelenül véges létbõl örök élet (lét) csodájára hívott meg, s azért, hogy részt vegyünk Fia által megváltott, megtisztított lényünkkel a létezés legnagyobb akciójában, a szeretet korlátlan, határtalan továbbsugárzásában.

Imádkozzunk! Szeressük egymást, kéri az apostol, mert akkor a láthatatlan Isten lakik bennünk. S ember létünk óriási titka: az értelmünk nem képes felfogni azt a titkot, amelyet szívünk a Szentléleknek köszönhetõen szabadon befogadhat. Ámen!

Ribár János