Evangélikusok

Új év: új le­he­tő­ség! Ezen­túl szí­nes­ben ol­vas­hat­juk egy­há­zunk leg­na­gyobb pél­dány­szá­mú nép­lap­ját! Nyi­tott a kér­dés: va­jon a nyom­da­tech­ni­kai elő­re­lé­pés­től, a szí­nes­ben va­ló meg­je­le­nés­től, amely ma már épp­olyan ter­mé­sze­tes és szük­ség­sze­rű, mint a szí­nes te­le­ví­zió, von­zóbb, szí­ne­sebb lesz-e egy­há­zunk éle­te is?

A szín­gaz­dag­ság­hoz több fény kell! Víz­ke­reszt ün­ne­pé­nek kö­ze­lé­ben fo­gal­maz­zunk egy­ér­tel­mű­en: több vi­lá­gos­ság, több krisz­tu­si fény kell! Zin­zend­orf ének­so­rá­val vall­juk: „Ő a fény, mi szí­nei.” Nél­kü­le szür­kék va­gyunk, és min­dent szín­te­le­nül, fe­ke­te-fe­hér­ben lá­tunk. Iga­zán a Jé­zus­ban meg­je­lent, ir­gal­mas sze­re­tet fé­nyé­ben döb­be­nünk csak rá, hogy mennyi­re hí­já­val va­gyunk a krisz­tu­si in­du­lat­nak, és így – nem­csak szín­te­le­nül, de né­ha szív­te­le­nül is – lát­juk vi­lá­gun­kat, egy­há­zun­kat, em­ber­tár­sa­in­kat.

Úgy vé­lem, ez­zel a kis­sé sar­kos, ér­des, fe­ke­te-fe­hér lá­tás­mód­dal szem­be­sül­het­tünk egy­há­zunk el­ső Or­dass La­jos-dí­ja­zott­já­nak, Ter­ray Lász­ló­nak a lau­dá­ci­ó­já­ban, amely egy fel­eme­lő, ün­ne­pi órá­ban a szín­pom­pás fa­so­ri temp­lom­ban, zsi­na­tunk je­len­lé­té­ben hang­zott el. A mél­ta­tás tel­jes szö­ve­gét la­punk de­cem­ber 14-i szá­má­ban ol­vas­hat­tuk.

Ma­gam is őszin­te tisz­te­lő­je va­gyok „La­ci bá­csi­nak”. Ő szá­mom­ra a hi­te­les, alá­za­tos és kö­vet­ke­ze­tes Krisz­tus-ta­núk egyik eta­lon­ja ko­runk­ban. Bár 1946-tól nem él ha­zánk­ban, szí­ve még­is együtt do­bo­gott a Ma­gyar­or­szá­gi Evan­gé­li­kus Egy­ház éle­té­vel. Meg­ér­tem, hogy az őt mél­ta­tó Fa­biny Ti­bor pro­fesszor lel­kes he­vü­let­tel szólt ró­la, hi­szen Ter­ray Lász­ló va­ló­ban ins­pi­rá­ló szol­ga­tár­sunk. Alig­ha ke­rül­he­tett vol­na mél­tóbb hely­re ez az ér­té­kes ki­tün­te­tés.

Ti­bor ba­rá­tom – re­mé­lem, sok év­ti­ze­des őszin­te, test­vé­ri kap­cso­la­tunk ki­áll­ja né­hány kri­ti­ku­sabb so­rom pró­bá­ját – ta­lán úgy vél­te, hogy az ün­ne­pi per­cek­ben Ter­ray Lász­ló fé­nye an­nál meg­győ­zőbb lesz, mi­nél sö­té­tebb kon­tex­tus­ba he­lye­zi el.

Így han­goz­ha­tott el a bom­basz­ti­kus be­je­len­tés, amely sze­rint ez­zel a ki­tün­te­tés­sel vég­re meg­tért, vissza­tért „a té­koz­ló egy­ház” – a Ma­gyar­or­szá­gi Evan­gé­li­kus Egy­ház – Ter­ray Lász­ló­hoz! Egyet­len per­cig sem kér­dé­ses szá­mom­ra, hogy ma is van mit ta­nul­nunk La­ci bá­csi­tól. Er­ről győ­zött meg a lau­dá­ci­ó­ra adott, hi­he­tet­len sze­rény­sé­get és mély böl­cses­sé­get su­gár­zó vá­la­sza, amely­ben, töb­bek kö­zött, mél­tat­ta azo­kat, akik itt­hon, más és ne­héz kö­rül­mé­nyek kö­zött pró­bál­tak hű­sé­ges ta­núi ma­rad­ni az egy­ház Urá­nak.

Ép­pen eb­ben az össze­füg­gés­ben ér­zem bán­tó ál­ta­lá­no­sí­tás­nak a „té­koz­ló egy­ház” fe­ke­te-fe­hér ké­pét. Krisz­tus egy­há­za – ben­ne a Ma­gyar­or­szá­gi Evan­gé­li­kus Egy­ház – tag­ja­i­ban, akár püs­pö­ke­i­ben is el­buk­hat ugyan, de egé­szé­ben alig­ha ra­gaszt­ha­tó rá a „té­koz­ló egy­ház” bé­lyeg. Lel­ké­sze­ink dön­tő több­sé­ge Is­ten ke­gyel­mé­ből és ere­jé­ből hű­sé­ge­sen, ál­do­za­to­san vé­gez­te szol­gá­la­tát ab­ban a bi­zo­nyos „át­kos” negy­ven esz­ten­dő­ben is. Kü­lön­ben ma már nem vol­na evan­gé­li­kus egy­ház ha­zánk­ban, nem vol­na ki­nek szí­nes he­ti­la­pot fel­kí­nál­ni…

Ugyan­csak bán­tó volt szá­mom­ra – le­het, ez „dé­li ke­rü­le­ti túl­ér­zé­keny­ség” – a lau­dá­ci­ó­ban, de saj­nos már má­sutt is fel­tű­nő „Ká­dár/Kál­dy-kor­szak” meg­je­lö­lés. Alig hi­szem, hogy a két név ilyen fel­szí­ne­sen le­egy­sze­rű­sít­ve, ítél­ke­ző mó­don össze­kap­csol­ha­tó. Tény, hogy a Moszk­vá­tól meg­fé­lem­lí­tett Ká­dár Já­nos pro­le­tár­dik­ta­tú­rá­já­ban a Bel­ügy­mi­nisz­té­ri­um és az Ál­la­mi Egy­ház­ügyi Hi­va­tal ál­tal meg­fé­lem­lí­tett Kál­dy Zol­tán dik­ta­tó­ri­kus esz­kö­zök­kel ve­zet­te egy­há­zun­kat. Kö­zel más­fél év­ti­ze­dig szol­gál­tam „ural­ma alatt”, ne­kem is van­nak ke­ser­ves em­lé­ke­im. Há­lás va­gyok azon­ban, hogy ak­kor sem né­mult el az evan­gé­li­um egy­há­zunk­ban! Szól­ha­tott az öröm­hír raj­tunk ke­resz­tül is, de töb­bek kö­zött Kál­dy Zol­tán püs­pök ige­hir­de­té­se­in ke­resz­tül is, ame­lye­ket teo­ló­gus­hall­ga­tó­ként, szom­jas lé­lek­kel hall­gat­tunk a De­ák té­ri temp­lom kar­za­tán, együtt a min­dig né­pes gyü­le­ke­zet­tel.

Jócs­kán akad­nak Ti­bor­ral kö­zös em­lé­ke­ink is er­ről az idő­szak­ról, hi­szen rész­ben együtt vol­tunk a De­ák té­ri, a bu­da­vá­ri evan­gé­li­kus if­jú­ság­ban, ahol alig hi­szem, hogy ma sok­kal töb­ben vol­ná­nak, mint ak­ko­ri­ban vol­tunk. Le­het azon­ban, hogy most én szí­ne­zem, fé­nye­zem a „ré­gi szép idő­ket”, és sze­lek­tív me­mó­ri­á­val in­kább a jó­ra em­lé­ke­zem…

Min­den­eset­re nem gon­do­lom, hogy a rend­szer­vál­tás egy­há­zunk­ban 2008. no­vem­ber 28-án, Ter­ray Lá­szó ki­tün­te­té­sé­nek pil­la­na­tá­ban kö­vet­ke­zett vol­na be. Ez a lau­dá­ci­ó­nak ugyan­csak meg­le­pő és fél­re­ért­he­tő ki­je­len­té­se volt.

Re­mé­lem, egy­há­zunk, a re­for­má­ció örö­kö­se­ként, fo­lya­ma­to­san újul, vál­to­zik, tisz­tul nap­ja­ink­ban is. Így gyó­gyul­hat a múlt­lá­tá­sunk, ön­ér­té­ke­lé­sünk is. Er­re hi­va­tott, és ezt pró­bál­ja se­gí­te­ni a tény­fel­tá­ró bi­zott­ság mun­ká­ja is. Öröm­mel hal­lot­tam leg­utób­bi zsi­na­ti je­len­té­sük­ben, hogy ők is igye­kez­nek egy­re dif­fe­ren­ci­ál­tab­ban lát­ni és lát­tat­ni egy­há­zunk ár­nyé­kos, de a fényt sem nél­kü­lö­ző kö­zel­múlt­ját. Eb­ben az össze­füg­gés­ben ér­té­kes, friss for­rás a Fa­bi­ny Ta­más püs­pök kol­lé­gám­mal ké­szí­tett, nem­rég meg­je­lent in­ter­jú­kö­tet, mely­ben egy ár­nyal­tabb Kál­dy-kép je­le­nik meg. (Ne­ki nö­ve­ked­nie kell… – Fa­bi­ny Ta­más­sal be­szél­get Sző­nyi Szi­lárd. Ka­i­rosz Ki­adó, Bu­da­pest, 2008. Mi­ért hi­szek? so­ro­zat)

Re­mény­te­li ér­dek­lő­dés­sel vá­rom Ko­rá­nyi And­rás ha­bi­li­tá­ci­ós dol­go­za­tá­nak kö­ze­li meg­je­le­né­sét is. Egy­ház­tör­té­né­szünk ép­pen Kál­dy Zol­tán élet­pá­lyá­ján ke­resz­tül az egész kor­sza­kot vizs­gál­ja. A té­má­nak kü­lön ak­tu­a­li­tást ad, hogy az idén lesz hu­szon­öt éve, hogy ha­zánk és egy­há­zunk ad­ha­tott ott­hont a Lu­the­rá­nus Vi­lág­szö­vet­ség nagy­gyű­lé­sé­nek, amely Kál­dy Zol­tánt el­nök­ké vá­lasz­tot­ta. Jó len­ne mind­ezt va­ló­ban fe­lül­ről ér­ke­ző vi­lá­gos­ság­ban, vég­re tisz­táb­ban, élet- és kor­hű szí­nek­ben lát­ni.

Hi­szem, hogy ez nem­csak a Dé­li Egy­ház­ke­rü­let püs­pö­ké­nek vá­gya és re­mény­sé­ge. Bár tu­dom, spe­ci­á­lis hely­zet­ben va­gyok, ami­kor Or­dass La­jos, De­zsé­ry Lász­ló, Kál­dy Zol­tán és Har­ma­ti Bé­la püs­pök utó­da­ként sze­ret­ném job­ban meg­ér­te­ni egy­há­zunk Urá­nak va­lós, de sok­szor rej­tett mun­ká­ját az el­múlt fél év­szá­zad­ban, hogy vi­lá­go­san meg­lát­has­sam, mer­re akar ve­zet­ni min­ket a je­len­ben a jö­vő fe­lé. Az in­du­ló év igé­jé­nek jé­zu­si bá­to­rí­tá­sa eh­hez is „ég­tá­jo­ló” irányt mu­tat: „Ami le­he­tet­len az em­be­rek­nek, az Is­ten­nek le­het­sé­ges.”

Gáncs Péter püspök Déli Egyházkerület