Élő víz

Egy­szer a kö­vet­ke­zőt hal­lot­tam: az em­ber­nek va­la­mi olyan dol­got kell ke­res­nie, amit sze­ret csi­nál­ni, ami­vel sze­ret fog­lal­koz­ni, akár fi­zet­nek ér­te, akár nem; majd ta­lál­nia kell va­la­kit, aki haj­lan­dó ér­te fi­zet­ni. Úgy tű­nik, hogy ez a mód­szer sok­fé­le hi­va­tás ese­té­ben jól al­kal­maz­ha­tó. Pél­dá­ul sok pro­fi at­lé­ta, ze­nész, szí­nész, író, fo­tós, sí­ok­ta­tó vagy au­tó­ver­seny­ző nyu­god­tan be­vall­hat­ja, hogy így in­dult a pá­lyá­ja. So­kan má­sok egyet­ér­te­né­nek az­zal, hogy hi­va­tá­suk ki­vá­lasz­tá­sá­nál az egyik fő szem­pont az volt, hogy sze­ret­ték az adott te­vé­keny­sé­get.

Há­rom kü­lön­bö­ző kar­ri­ert fu­tot­tam be, me­lyek mind­egyi­ke va­la­mi­lyen hob­bi­ként vagy fog­lal­ko­zás­ként in­dult, és ké­sőbb hi­va­tás­sá vált. Ze­nész­ként kezd­tem a pá­lyá­mat. Min­dig ámu­lat­ba ej­tett, hogy az em­be­rek haj­lan­dó­ak ezért fi­zet­ni, és még jól is ér­zem ma­gam! Ez­után kö­vet­ke­zett a fo­tó­zás, mely­nek so­rán az a vá­gyam, hogy fi­nan­szí­roz­ni tud­jam ezt a kedv­te­lést, hu­szon­öt éves kar­ri­ert ered­mé­nye­zett. Majd az Is­ten és az em­be­rek irán­ti sze­re­te­tem el­ve­ze­tett a fő­ál­lá­sú ke­resz­tény szol­gá­lat­hoz, ame­lyet üz­let­em­be­rek és ve­ze­tők kö­zött vég­zek. Ha lesz még egy-két fog­lal­ko­zá­som, mi­előtt mun­kás nap­ja­im vé­get ér­nek, biz­tos va­gyok ben­ne, hogy va­la­mi olyan lesz, amit sze­re­tek – vagy pe­dig nem fo­gom túl so­ká­ig csi­nál­ni.

Egy ki­rály ta­ná­csai az élet­hez

Sa­la­mon ki­rályt a va­la­ha élt leg­böl­csebb em­ber­nek tart­ják. Emel­lett a tör­té­ne­lem egyik leg­gaz­da­gabb em­be­re is volt.

Nap­jai vé­ge fe­lé meg­ír­ta éle­te tör­té­ne­tét, azt, hogy mit ta­nult meg az élet­ről. Nyíl­tan be­szélt si­ke­re­i­ről és ku­dar­ca­i­ról, ösz­tö­nöz­ve az ol­va­sót ar­ra, hogy ta­nul­jon a pél­dá­já­ból. En­nek a tör­té­net­nek a cí­me a Pré­di­ká­tor köny­ve. A 3. fe­je­zet 12–13. ver­sé­ben a kö­vet­ke­zőt ír­ja (ka­to­li­kus for­dí­tás): „Ek­kor meg­ér­tet­tem: nem te­het job­bat az em­ber, mint hogy örül­jön, és él­vez­ze az éle­tét. Mert hi­szen az is Is­ten aján­dé­ka, hogy az em­ber eszik, iszik, és ked­vét le­li a mun­ká­já­ban.”

Pál apos­tol Kol 3,23-ban a kö­vet­ke­zőt ír­ta (ka­to­li­kus for­dí­tás): „Bár­mit tesz­tek, te­gyé­tek szív­ből, mint­ha az Úr­nak és nem em­be­rek­nek ten­né­tek.”

Lé­te­zik egy igen el­ter­jedt fél­re­ér­tés a hí­vő em­be­rek kö­zött: a mun­ka „szük­ség­sze­rű­en rossz”, és ez a bűn bün­te­té­sé­ből fa­kad. Ez­zel szem­ben a Bib­lia leg­el­ső köny­vé­ben, 1Móz 2,15-ben ar­ról ol­vas­ha­tunk, hogy a mun­ka már a bűn­eset előtt is lé­te­zett. Is­ten Ádá­mot és Évát ar­ra kér­te – még mi­előtt el­kö­vet­ték vol­na el­ső bű­nü­ket –, hogy gon­doz­zák a ker­tet. Eb­ből lát­hat­juk, hogy Is­ten el­vár­ja tő­lünk azt, hogy dol­goz­zunk, és ide­á­lis eset­ben en­nek van olyan ré­sze, ame­lyet sze­re­tünk csi­nál­ni, ame­lyet oda­adás­sal tu­dunk vé­gez­ni.

Sze­re­tett el­fog­lalt­sá­god fel­is­me­ré­se ré­vén

fe­dezd fel el­hí­vá­so­dat!

Is­ten mind­annyi­un­kat cél­lal te­rem­tett. Ő min­den­kit egye­di­nek al­ko­tott – egyé­ni jel­lem­vo­ná­sok kü­lön­le­ges gyűj­te­mé­nyé­vel, sa­já­tos te­het­ség­gel és ér­dek­lő­dés­sel vagy „szen­ve­déllyel”. „El­hí­vá­sunk” fel­fe­de­zé­se fon­tos lé­pés afe­lé, hogy ké­pe­sek le­gyünk sze­ret­ni a mun­kán­kat.

Saj­nos so­kunk­ban ezek a „szen­ve­dé­lyek” már ré­gen el­vesz­tek. Fel­ku­tat­ni őket pe­dig né­ha olyan­nak tűn­het, mint­ha egy ré­gé­sze­ti ex­pe­dí­ci­ó­nak vág­nánk ne­ki. Is­me­rek egy sze­mély­ze­ti ta­nács­adót, aki ami­kor el­kezd dol­goz­ni egy új ügy­fél­lel, min­dig ké­szít­tet ve­le egy ön­élet­raj­zot, hogy az il­le­tő fel­fe­dez­hes­se, mi­kor vesz­tet­te el „szen­ve­dé­lye­it”.

He­lyén­va­ló le­het a kér­dés: „Mi az, ami­vel szí­ve­sen fog­lal­koz­nál, ha a fé­le­lem nem ri­asz­ta­na vissza?” A „Ne félj!”, il­let­ve a „Ne ag­gódj!” fel­szó­lí­tás há­rom­száz­hat­van­öt­ször sze­re­pel a Bib­li­á­ban, vagy­is az év min­den nap­já­ra jut be­lő­lük! Úgy tű­nik, hogy Is­ten na­gyon ko­mo­lyan gon­dol­ja, hogy ne ag­gód­junk a jö­vőnk, a szük­ség­le­te­ink kielégítése és a mun­kánk mi­att.

Ha nyug­ta­lan­nak ér­zed ma­gad a mun­ka­he­lye­den, vagy azt hi­szed, hogy sok­kal elé­ge­det­tebb len­nél, ha va­la­mi más­sal fog­lal­koz­nál, tedd fel ma­gad­nak a kö­vet­ke­ző kér­dé­se­ket: Mi az, amit ked­velsz, mi a szen­ve­dé­lyed? Ér­tel­mes és hasz­nos do­log-e, ami­vel sze­ret­nél fog­lal­koz­ni? Hagy­tad-e, hogy egy sze­mély vagy a kör­nye­ze­ted „el­lop­ja” tő­led ezt a szen­ve­délyt? Ezek­nek a kér­dé­sek­nek a meg­vá­la­szo­lá­sa se­gít­sé­ged­re le­het ab­ban, hogy új­ból át­gon­dold Is­ten el­hí­vá­sát az éle­ted­ben és a mun­kád­ban.

Jim Ma­t­his (Forrás: Monday Manna)