Élő víz

Tel­jes erő­vel vá­gott az üveg­be. Be­le­ad­ta min­den dü­hét az ütés­be, amely­nek nyo­mán ap­ró szi­lán­kok­ra tört a fül­ke fa­la. Egon üvöl­tött és ká­rom­ko­dott is mind­eh­hez, pe­dig egyik sem volt szo­ká­sa, de úgy érez­te, most mind­ket­tő hoz­zá­se­gí­ti őt ah­hoz, hogy tel­je­sen ki tud­ja en­ged­ni ma­gá­ból a fe­szült­sé­get, ami fel­gyü­lem­lett ben­ne.

A ke­ze ter­mé­sze­te­sen azon­nal vé­rez­ni kez­dett. A lát­vány­tól rög­tön le­hig­gadt; seb­té­ben be­kö­töz­te ma­gát tex­til­zseb­ken­dő­jé­vel, és el­si­e­tett, há­lát ad­va ma­gá­ban azért, hogy sen­ki nem lát­ta. Or­vos ba­rát­já­hoz igye­ke­zett, aki­ről tud­ta, hogy af­fé­le éj­je­li ba­goly, így nem lesz mér­ges azért, hogy ilyen ké­sőn za­var­ja.

Csön­ge­tett. Kis idő­be telt, míg ba­rát­ja el­ért az elő­szo­ba­aj­tó­ig, és ki­szólt:

– Ki az?

– Egon va­gyok – vá­la­szol­ta.

Már­is nyílt az aj­tó, az or­vos rá­né­zett, és döb­ben­ten kér­dez­te:

– Mi tör­tént, öre­gem, mi ba­jod?

– Hosszú… – fe­lel­te Egon, sok­kal in­kább ma­gá­nak, mint a kér­de­ző­nek.

Ba­rát­ja el­lát­ta a se­bét. Az­tán meg­it­tak együtt egy-egy po­hár bort, és el­szív­tak mel­lé egy-egy szál ci­ga­ret­tát. Szó nem esett köz­tük. Gyer­mek­ko­ruk óta is­mer­ték és sza­vak nél­kül is jól meg­ér­tet­ték egy­mást; az or­vos tud­ta, jobb, ha ő most sem­mit sem kér­dez, ha­nem meg­vár­ja, amíg Egon szól. De ő hall­ga­tott. A be­széd­nek, úgy lát­szik, még nem jött el az ide­je, gon­dol­ta a jó ba­rát. Azt azon­ban már nem ál­lot­ta meg, hogy ne kér­dez­ze meg a tá­vo­zót:

– Bel­la…?

A kér­dés­re, ha le­het, még az ed­di­gi­nél is mé­lyebb csönd volt a vá­lasz.

– Bel­la. Igen, Bel­la – za­ka­tolt a név Egon agyá­ban, mi­u­tán be­zá­rult mö­göt­te az or­vos la­ká­sá­nak aj­ta­ja.

Mi­at­ta tör­tént min­den. Fe­le­sé­ge ne­vé­nek em­lí­té­se ki­ra­gad­ta őt a va­ló­ság­ból, egy­re csak a haj­na­li ut­cá­kat rót­ta, és em­lé­ke­zett.

Bel­la és Egon fi­a­ta­lon, az egye­te­men is­mer­ték meg egy­mást. Mind a ket­ten köz­gaz­dász­nak ké­szül­tek, és vi­lág­meg­vál­tó ter­ve­ket szőt­tek. A dip­lo­ma meg­szer­zé­se után há­za­sod­tak össze, so­kat dol­goz­tak, de szé­pen is gya­ra­pod­tak. Két gyer­me­kük szü­le­tett. Az­tán teg­nap es­te min­den meg­vál­to­zott. Bel­la va­cso­rát ké­szí­tett, le­fek­tet­te a gye­re­ke­ket, az­tán így szólt Egon­hoz:

– Gye­re, be­szél­nünk kell.

Az ét­ke­ző­ben ül­tek le, a lám­pa meg­vi­lá­gí­tot­ta fe­le­sé­ge fél ar­cát, ami­kor Egon fe­lé for­dult, és azt mond­ta:

– Für­dés köz­ben cso­mót ta­lál­tam a mel­lem­ben. Vol­tam or­vos­nál is. Meg­vizs­gál­tak. Úgy tű­nik, rossz­in­du­la­tú.

Só­haj és hosszú csönd után Bel­la még ennyit tett hoz­zá:

– Le­het, hogy nem­so­ká­ra meg­­ha­lok.

Ek­kor tör­tént. Egon fel­ug­rott, el­ro­hant. Be az el­ső kocs­má­ba. Ivott. So­kat. Pe­dig so­ha nem szo­kott, mert nem is bír­ta és nem is sze­ret­te az italt. Öreg es­te, majd éj­sza­ka lett, mi­re tá­vo­zott. Egy­re csak rót­ta az ut­cá­kat, azt sem na­gyon tud­ta, mer­re jár, és egy­szer csak ott volt előt­te a busz­meg­ál­ló és az üveg.

Most, hogy a ke­ze sem vér­zett, és za­ka­to­ló agya is kis­sé nyu­god­tabb volt már, gon­dol­koz­ni kez­dett: „Sze­gény Bel­la, hogy meg­ré­mít­het­tem… Ha­za kel­le­ne men­nem hoz­zá. Át­ölel­ni, vi­gasz­tal­ni. Ha kell, ve­le sír­ni. És ta­lán mon­da­nom is kel­le­ne va­la­mit…”

Bár hogy mit, ar­ról fo­gal­ma sem volt. Csak azt tud­ta és érez­te, hogy a ha­lál­ról és az el­mú­lás­ról nem akar­na és nem is tud­na most be­szél­ni. A gon­do­lat, hogy el­veszt­he­ti a fe­le­sé­gét, ré­mü­let­tel töl­töt­te el. Úgy érez­te, kép­te­len len­ne nél­kü­le él­ni. „Mi lesz most, mi lesz most…?” – kér­dez­te ma­gá­tól új­ra meg új­ra.

Ha­za­fe­lé me­net egy temp­lom mel­lett ve­ze­tett az út­ja. El­ha­lad­ván mel­let­te, egy pil­la­nat­ra ar­ra gon­dolt, ta­lán az Is­ten se­gít­het­ne…

De az­tán le­mon­dó­an le­gyin­tett, mert Is­ten­ről azon­nal gyer­mek­ko­ra „kö­te­le­ző”, vagy­is a szü­lei ál­tal „rá­kény­sze­rí­tett” hit­tan­órái, az unal­mas is­ten­tisz­te­le­tek és a kép­mu­ta­tás ju­tott az eszé­be. Ap­ja és any­ja min­den va­sár­nap ott ült ugyan a temp­lom­pad­ban, de sem ak­kor, sem a hét­köz­na­pok­ban so­ha egy jó sza­vuk nem volt egy­más­hoz. Egon so­ha nem tud­ta el­dön­te­ni, hogy nem sze­re­tik egy­mást, vagy egy­sze­rű­en csak nem tud­ják ki­mu­tat­ni az ér­zel­me­i­ket.

Bel­la egé­szen más volt. Te­le élet­kedv­vel, sze­re­tet­tel, ne­ve­tés­sel. Egon nem­csak érez­te, de tud­ta is, mel­let­te, ve­le kez­dett el él­ni iga­zán. Bel­la is sze­ret­te Is­tent, de egé­szen más­képp, mint Egon szü­lei. Bol­do­gan, mo­so­lyog­va ment az is­ten­tisz­te­le­tek­re, és még bol­do­gab­ban jött on­nan ha­za. A fér­je tud­ta ró­la azt is, hogy ol­vas­sa a Bib­li­át, és imád­ko­zik. Egy­szer azt mond­ta, ér­te is…

Ami­kor Egon ha­za­ért, fe­le­sé­gét még min­dig az ét­ke­ző­ben ta­lál­ta, be­csu­kott szem­mel, fur­csán át­szel­le­mült, bol­dog arc­cal. Imád­ko­zott. Ami­kor a fér­fi be­lé­pett, Bel­la ön­kén­te­le­nül össze­rez­zent. Ki­nyi­tot­ta a sze­mét, a fér­jé­re né­zett, és meg­ölel­te őt. Egon hang­ta­la­nul zo­kog­ni kez­dett, és köz­ben azt érez­te, ott van mel­let­tük az Is­ten.

Gazdag Zsuzsanna