Napról napra

Va­sár­nap

Én pe­dig meg­lá­tom or­cá­dat, mint igaz em­ber, öröm tölt el, ha meg­lát­lak, ami­kor föl­éb­re­dek. Zsolt 17,15 (Lk 2,30–31; Lk 2,41–52; 1Jn 5,11–13; Zsolt 16) Az év el­ső he­té­ben pi­cit fá­rad­tan, ki­me­rül­ten, pi­cit még vissza­vágy­va az ün­nep­be, még­is to­vább kell men­nünk. A kül­ső kö­rül­mé­nyek­re né­zünk: bi­zony nem ígér­nek sok biz­ta­tót. Szür­ke na­pok, ün­nep se­hol a lát­ha­tá­ron, ám an­nál több a fel­adat, szo­ron­ga­tó­ak a ter­hek. Is­me­rős ér­zés? Ol­vas­suk hát fi­gyel­me­sen az igét: üd­vös­sé­get, Is­ten or­cá­ját, örö­möt, el­ké­szí­tett, vé­get nem érő – és im­már ne­künk Krisz­tus­ban „át­adott” – aján­dé­kot ígér. Jó irány­ba kell te­kin­te­nünk! Fel kell éb­red­nünk, és ér­de­mes is, mert öröm­re éb­red­he­tünk. Nem a te­her, ha­nem a min­ket hor­do­zó Is­ten a na­gyobb! Há­lá­val, ben­ne bíz­va kezd­jük ezt a he­tet, ezt az évet! Ő ve­lünk van min­den na­pon. Ez bi­zo­nyos.

Hét­fő

Mind­nyá­jan té­ve­lyeg­tünk, mint a ju­hok, min­den­ki a ma­ga út­ját jár­ta. De az Úr őt súj­tot­ta mind­nyá­junk bű­né­ért. Ézs 53,6 (Lk 15,4; 1Móz 9,12–17; Lk 3,15–20) Há­nyan buk­nak be­le adós­sá­guk­ba nap­ja­ink­ban! Tra­gé­di­á­kat okoz­nak a le­tör­leszt­he­tet­len ter­hek. Nincs ki­re to­vább tol­ni. Fi­zet­ni kell. Egy­sze­rű ma­te­ma­ti­ka pe­dig, még­sem ren­dez­he­tő e föl­di adós­ság­ál­lo­mány sem. Is­ten­nel szem­ben mink van? Té­vely­gő, lá­za­dó, bű­né­vel őt meg­ta­ga­dó né­pe be­le­pusz­tul­na, ha „adós­sá­gát” ren­dez­nie, ma­gát tisz­táz­nia kel­le­ne! Bárcsak egy­re töb­ben ér­te­nék meg, hogy Jé­zus ér­tünk, a mi ügyünk ren­de­zé­sé­ért halt meg, és tér­ne meg té­vely­gő­ből az Is­ten út­ját já­ró­vá!

Kedd

Is­ten a mi ol­tal­munk és erős­sé­günk, min­dig biz­tos se­gít­ség a nyo­mo­rú­ság­ban. Ezért nem fé­lünk. Zsolt 46,2–3 (Mt 2,20; Mt 2,1–12; Ef 3,2–3a.5–6; Lk 3,21–38) Erős vár a mi Is­te­nünk – ez a „mi zsol­tá­runk”. Éne­kel­jük Lu­ther ko­rál­ját, fel­áll­va a temp­lom­ban, mint a Him­nuszt, és szét­árad tag­ja­ink­ban, még in­kább a lel­künk­ben az erő, a hit, a bi­za­lom, a há­la, a tett­vágy, a bá­tor­ság. Mert nem fé­lünk! Vár­ban va­gyunk, véd­ve va­gyunk. El­len­ség erőt nem ve­het azon, aki Is­ten­nél ke­res me­ne­dé­ket.

Szer­da

Ha meg­ta­lál­ta az el­ve­szett ju­hot, fel­ve­szi a vál­lá­ra örö­mé­ben. Lk 15,5 (Ézs 63,9; 1Jn 3,1–6; Lk 4,1–13) Hány­fé­le for­mát ölt­het az el­ve­szett­ség, mi­kor nem va­gyunk a he­lyün­kön! Nincs lel­ki bé­kénk, cé­lunk, hi­tünk, tá­ma­szunk. Ke­ser­ve­sen bé­get az el­ve­szett juh, de – úgy tű­nik – sen­ki sem hall­ja gyen­ge kis hang­ját. Sen­ki sem nyúl ér­te. Az­tán egy erős, ám gyen­géd kar fel­eme­li, és öröm­mel ma­gá­hoz öle­li. Az el­ve­szett em­ber: mi va­gyunk. Mert a bűn­ből és an­nak kö­vet­kez­mé­nyé­től meg­vál­ta­ni sem ma­gun­kat, sem egy­mást nem tud­juk. Jé­zus eb­ben a ha­lá­los el­ve­szett­sé­günk­ben ta­lál meg. Föl­di ér­te­lem­ben le­het­nek vesz­te­sé­ge­ink, nyo­mo­rú­ság is jö­het, de az örök éle­tet a Pász­tor kar­já­ban meg­bú­jó bá­rány­tól nem ve­he­ti el sen­ki so­ha.

Csü­tör­tök

Krisz­tus mond­ja: „Ti azért ku­tat­já­tok az Írá­so­kat, mert azt gon­dol­já­tok, hogy azok­ban van az örök éle­te­tek: pe­dig azok ró­lam tesz­nek bi­zony­sá­got.” Jn 5,39 (5Móz 32,46–47a; 1Jn 2,12–17; Lk 4,14–21) Ta­valy egy évig ün­ne­pel­tük a Bib­li­át, és „ku­tat­tuk az Írá­so­kat”. Ál­dás­sá vált – re­mél­jük, so­kak­ban –, hogy ki­ál­lí­tá­so­kon, gyü­le­ke­ze­ti dél­utá­no­kon, ver­se­nye­ken, já­té­ko­kon, cik­ke­ken, mű­so­ro­kon, okos és szép köny­ve­ken ke­resz­tül az élet köny­ve élet­kö­zel­be ke­rült, olyan ke­zek­be is, ame­lyek ed­dig nem for­gat­ták. Hogy mi lesz a mér­le­ge en­nek a rend­kí­vü­li év­nek? Er­ről a lel­kek vizs­gá­ló­ja tud, aki lát­ja és ma­gá­hoz öle­li a hoz­zá té­rőt. S aki éle­tet és üd­vös­sé­get ta­lált, an­nak a szá­má­ra a Bib­lia éve foly­ta­tó­dik, mi több, meg­ha­tá­ro­zat­lan (örök) idő­kig ki­to­ló­dik.

Pén­tek

Atyánk, szen­tel­tes­sék meg a te ne­ved. Lk 11,2a (2Móz 20,7; Ef 4,17–24; Lk 4,22–30) Jé­zus imád­koz­ni ta­nít. Min­den sza­va fon­tos, hi­szen nem szó­szá­tyár, bő­be­szé­dű imád­ko­zás­ra ad pél­dát. Is­ten ne­vé­nek szent­sé­ge te­hát az Úr Jé­zus ta­ní­tá­sa sze­rint a leg­főbb do­log. Mi­ért? Mert ami­kor Is­ten elé ál­lunk imád­sá­gunk­kal, meg­szó­lít­juk őt, ak­kor a hoz­zá va­ló vi­szo­nyunk lep­le­ző­dik le. Ne­kem va­ló­ban ő a leg­fon­to­sabb? Az ő ne­vét aka­rom di­csér­ni, ha meg­szó­la­lok, ha olyat te­szek, amit lát­va má­sok a mennyei Atyát di­cső­í­tik? Min­den­nél szebb, na­gyobb és szen­tebb ne­kem a te­rem­tő Is­ten ne­ve? Csak ne ve­gyük so­ha át­ko­zód­va, gya­lá­zat­ra a szánk­ra a min­ket vég­te­le­nül sze­re­tő Is­ten ne­vét! Bárcsak so­ha sen­ki e föl­dön ne ten­ne így, ha­nem ál­da­ná és di­cső­í­te­né őt!

Szom­bat

Hall­já­tok meg az Úr igé­jét! Pe­re van az Úr­nak az or­szág la­kó­i­val, mert nincs igaz­ság, nincs hű­ség, és nem is­me­rik Is­tent az or­szág­ban. Hós 4,1 (Lk 6,46; 1Jn 1,5–7; Lk 4,31–37) Hó­se­ást ol­vas­va fel­rém­lik előt­tünk egy er­köl­csi zül­lés­be tar­tó, ri­deg, em­ber­te­len, Is­tent nem is­me­rő, tör­vé­nyét tip­ró, bál­vá­nyok­nak ál­do­zó or­szág ké­pe, ahol csak az anya­gi az ér­ték, az if­jú­ság gaz­dát­la­nul kal­ló­dik, az öre­gek fe­les­le­ge­sek, a sze­gé­nyek ki­ta­szí­tot­tak. Bűn tor­nyo­sul az ut­cá­kon, a lel­kek­ben. Ta­lán a mi or­szá­gunk, ahol élünk? Jaj­ve­szé­kel­ni, ítél­kez­ni, ke­ze­ket tör­del­ni le­het – de nem er­re van szük­ség! Bűn­bá­nat­ra és cse­le­ke­det­re szól a hí­vás. Most van iga­zán fel­ada­ta a Krisz­tus-kö­ve­tő­nek. Ha­la­dék­ta­la­nul, mert itt az idő.

Kő­há­ti Dó­ra