A vasárnap igéje

VÍZ­KE­RESZT ÜN­NE­PE UTÁN 1. VA­SÁR­NAP – Zsolt 97,1–12

Víz­özön. Az Írás úgy tud­ja, hogy csak nyolc­an él­ték túl: Noé és csa­lád­ja. Bor­zal­mas, de még­is csak elő­kép: elő­ké­pe a ke­reszt­ség szent­sé­gé­nek. Ez a va­ló­di víz­özön, és nincs túl­élő: az óem­ber­nek pusz­tul­nia kell.

Tűz­özön. Pé­ter 2. le­ve­lé­ben ezt ol­vas­suk: „…egek rég­óta vol­tak, és föld is…” „…az is­te­ni szó ál­tal az ak­ko­ri vi­lág özön­víz­zel el­áraszt­va el­pusz­tult, a mos­ta­ni egek és a föld pe­dig ugyan­ezen szó ál­tal meg­kí­mél­ve meg­ma­rad­tak, hogy tűz­nek tar­tas­sa­nak fenn az íté­let­nek és az is­ten­te­len em­be­rek pusz­tu­lá­sá­nak nap­já­ra.” (2Pt 3,5.6–8)

„Tűz jár előt­te, és meg­ége­ti el­len­sé­ge­it min­de­nütt. Vil­lá­mai be­vi­lá­gít­ják a föld­ke­rek­sé­get, lát­ja ezt a föld, és meg­re­meg. Vi­asz­ként ol­vad­nak meg a he­gyek az Úr előtt, az egész föld Ura előtt” – vall­ja az íté­lő Is­ten­ről a zsol­tá­ros.

Jé­zus is ha­son­ló­an jö­ven­döl, ami­kor má­so­dik el­jö­ve­te­lé­ről és a vég­ső íté­let­ről szól. Is­ten ke­zé­ben a tűz is az íté­let esz­kö­ze, akár­csak a víz.

A ke­reszt­ség­ben mint­egy utó­lag ré­sze­sül­tünk a vi­lá­got ez­red­évek­kel ko­ráb­ban ért víz­özön íté­le­té­ben. Tes­ti szem­mel néz­ve oly cse­kély mér­ték­ben, hogy haj­la­mo­sak va­gyunk jel­ké­pes cse­lek­ményt lát­ni ben­ne. Fé­lő, hogy nem vesszük ko­mo­lyan: va­la­mi vég­ér­vé­nye­sen meg­vál­to­zott. Meg­hal­tunk mint Ádám fia, és új­já­szü­let­tünk mint Is­ten gyer­me­ke. Nem va­gyunk töb­bé a ha­lál fi­ai, ha­nem az örök élet ígé­re­té­nek vá­ro­má­nyo­sai let­tünk. Ez va­ló­ság. A víz íté­le­tén már túl va­gyunk. Nem úgy, mint Noé, aki csa­lád­já­val csak túl­él­te a víz­özönt, de ma­radt az, aki előt­te volt: Ádám fia.

Mi Is­ten gyer­me­ke­i­vé let­tünk, ha a mos­ta­ni vi­lág­ban ez nem is nyil­ván­va­ló, mi­vel Is­ten gyer­me­kei is kí­sért­he­tő­ek. Itt a föl­dön utol­só le­he­le­tü­kig. Még az El­ső­szü­lött sem le­he­tett ki­vé­tel: nyil­vá­nos pá­lyá­ja kez­de­té­től ha­lá­la órá­já­ig új­ra meg új­ra kí­sér­tést szen­ve­dett. „Ha Is­ten Fia vagy…” – a pusz­tá­ban ezek­kel a sza­vak­kal pro­vo­kál­ta a kí­sér­tő, hogy tér­jen le az Is­ten ál­tal ki­je­lölt út­ról, és lát­vá­nyos cso­dák­kal bi­zo­nyít­sa is­ten­fi­ú­sá­gát. És utol­só órá­i­ban új­ra hal­la­nia kel­lett: „…mentsd meg ma­gad, ha Is­ten Fia vagy, és szállj le a ke­reszt­ről!” (Mt 27,40) Tégy cso­dát! Ha meg­te­szed, nem kell meg­hal­nod! Igaz, ha meg­te­szed, egye­dül ma­radsz, mert az em­be­rek kö­zül sen­ki sem szü­le­tik új­já Is­ten gyer­me­ké­vé, ha­nem mind Ádám út­ját jár­ják to­vább, és a ha­lál fi­ai ma­rad­nak.

Az egy­szü­lött Fiú, az El­ső­szü­lött mind­vé­gig el­len­állt a kí­sér­tő­nek. Mi nem tu­dunk el­len­áll­ni. Mi új­ra meg új­ra el­bu­kunk. (Jaj an­nak, aki azt gon­dol­ja ma­gá­ról, hogy ő áll, és már nem is buk­hat el!) Ezért bár a víz íté­le­tén túl va­gyunk, a tűz íté­le­té­nek még előt­te ál­lunk.

Tűz­özön vár a vi­lág­ra, ami­kor a ré­gi te­rem­tés vég­leg el­tű­nik, és Is­ten – min­den­na­pi imád­sá­gun­kat tel­je­sít­ve – vég­re el­hoz­za or­szá­gát. Is­ten gyer­me­kei szá­má­ra ez öröm­hír, mert meg­me­ne­kül­nek. Ez a vi­lá­got el­árasz­tó tűz elő­vé­te­le­zé­sé­vel le­het­sé­ges. „Mert a mi Is­te­nünk emész­tő tűz.” (Zsid 12,29) El­emészt min­dent, ami nem tő­le van. De mi ke­reszt­sé­günk­ben nem­csak a víz íté­le­tén ju­tot­tunk túl, ha­nem ar­ra is ígé­re­tet kap­tunk, hogy a Szent­lé­lek tü­ze éle­tünk so­rán ki fog­ja éget­ni be­lő­lünk mind­azt, ami nem Is­ten­től van, hogy a vég­íté­let tűz­özö­ne már sem­mi „ég­he­tőt” ne ta­lál­jon ben­nünk.

Ma­nap­ság so­kan sok­fé­le­kép­pen ír­ják le a Szent­lé­lek mun­ká­ját. Sok min­dent te­kin­te­nek je­len­lé­te bi­zo­nyí­té­ká­nak. Egy bi­zo­nyí­ték­ról rend­re meg­fe­led­kez­nek, pe­dig ez hi­te­le­sí­ti a töb­bit: akit va­ló­ban Is­ten Szent­lel­ke tölt be, azt tűz­ként kez­dik éget­ni a bű­nei. „Mert a mi Is­te­nünk emész­tő tűz” – és ez a har­ma­dik is­te­ni sze­mély­re, a Szent­lé­lek­re is igaz. De tü­zé­vel nem min­ket akar fel­emész­te­ni, ha­nem csak azt, ami nem tő­le van, ami az ő je­len­lé­té­vel össze­egyez­tet­he­tet­len az éle­tünk­ben. Mi­köz­ben a tisz­tí­tó­tűz kö­zép­ko­ri ta­ní­tá­sa el­len – jog­gal – ha­da­ko­zunk, ne fe­led­kez­zünk meg a va­ló­di tisz­tí­tó Tűz­ről, Is­ten Lel­ké­ről! Mert éle­tünk­ben ez a tűz ment­het meg at­tól, hogy a vég­ső íté­let tü­ze ne emésszen el.

„Fény­özön árad az igaz­ra, és öröm a tisz­ta szí­vű­ek­re” – mond­ja a zsol­tá­ros. Azok­ról jö­ven­döl így, aki­ket a Szent­lé­lek tü­ze fo­lya­ma­to­san tisz­to­gat bű­ne­ik­től. Mert az íté­let tűz­özö­ne után örök fény­özön kö­vet­ke­zik. Azok­nak lesz ben­ne ré­szük, akik­ből a Lé­lek meg­szen­te­lő tü­ze ki­éget­te azt, ami Is­ten je­len­lé­té­vel össze­egyez­tet­he­tet­len. Ők él­te­tő fény­ként ta­pasz­tal­hat­ják meg Is­tent. Ez a fény lesz az ott­ho­nuk, mi­ként a há­rom ki­vá­lasz­tott ta­nít­vány Mó­zest és Il­lést lát­hat­ta ki­lép­ni ab­ból a fény­ből, amely a meg­di­cső­ü­lés he­gyén né­hány pil­la­nat­ra Mes­te­rük igaz va­ló­ja­ként nyil­vá­nult meg.

Eb­be a fény­be ér­kez­ve lát­hat­juk vég­re, hogy Is­ten éle­tün­ket épp­úgy, mint a vi­lág­tör­té­nel­met az igaz­ság és a jog mér­té­ké­vel kor­má­nyoz­ta, mert va­ló­ban „igaz­ság és jog trón­já­nak tá­ma­sza”. De most a vi­lág te­kin­te­te elől ez el van rejt­ve. Mi­ként Lu­ther mond­ja: hogy a bű­nö­sök ne lát­has­sák meg Is­ten di­cső­sé­gét.

Imád­koz­zunk! Urunk, kö­szön­jük vi­gasz­ta­lá­so­dat: te nem fe­led­ke­zel el ró­lunk, gyer­me­ke­id­ről, ha­nem ve­lünk vagy min­den­nap, igéd­del és Lel­ked­del meg­íté­led bű­ne­in­ket, hogy a vég­ső na­pon min­ket ne kell­jen el­ítél­ned. Kö­szön­jük a re­mény­sé­get is: nem örök sö­tét­ség, ha­nem fény és vi­lá­gos­ság a mi örök­sé­günk, mely­ben szün­te­le­nül lát­hat­juk és ma­gasz­tal­hat­juk igaz­sá­go­dat. Őrizz meg mind­vé­gig a hit­ben, Jé­zus Krisz­tu­sért. Ámen.

Vég­he­lyi An­tal