ÉnekKincsTár

Víz­ke­reszt a kö­zöt­tünk meg­je­lent Krisz­tus ün­ne­pe. Is­ten ki­nyi­lat­koz­tat­ta ma­gát vi­lá­gunk­ban. Ka­rá­csony ün­ne­pe a cse­cse­mő­vé aláz­ko­dó Min­den­ha­tót ál­lít­ja a kö­zép­pont­ba, víz­ke­reszt ar­ra em­lé­kez­tet: a fen­sé­ges és di­cső­sé­ges Úr je­lent meg kö­zöt­tünk, fényt ho­zott a sö­tét­ség­be, s ma is ra­gyo­gó csil­lag­ként ve­ze­ti egy­há­zát.

Víz­ke­reszt nap­ja több­nyi­re hét­köz­nap­ra esik, így ért­he­tő, hogy az ün­ne­pet kö­ve­tő el­ső va­sár­nap va­la­mennyi­re meg­is­mét­li, de to­vább is gon­dol­ja víz­ke­reszt üze­ne­tét. Li­tur­gi­kus köny­vünk sze­rint a nap té­má­ja: Jé­zus Krisz­tus­ban lát­ha­tó Is­ten di­cső­sé­ge.

Az is­ten­tisz­te­let be­ve­ze­tő ré­szét le­zá­ró kol­lek­ta imád­ság a nap evan­gé­li­u­má­nak – a ti­zen­két éves Jé­zus tör­té­ne­té­nek – en­ge­del­mes­ség­re vo­nat­ko­zó ele­mét ra­gad­ja meg: „…lát­tasd meg ve­lünk fel­ada­ta­in­kat, és adj erőt tel­je­sí­té­sük­re…” Az epis­to­la, a temp­lom­ban tör­té­nő ese­ményt kap­cso­ló­dá­si pont­ként hasz­nál­va, a he­lyes is­ten­tisz­te­let­ről szól: „… szán­já­tok oda tes­te­te­ket élő és szent ál­do­za­tul, amely tet­szik az Is­ten­nek; és ne iga­zod­ja­tok e vi­lág­hoz…” (Róm 12,1–2) A kö­zénk ér­ke­ző di­cső­sé­ges Úr ad erőt kül­de­té­sünk be­töl­té­sé­re, őhoz­zá kell iga­zod­nunk, tő­le vár­ha­tunk ta­ná­csot, az ő ural­má­nak ér­de­mes át­ad­ni ma­gun­kat.

A va­sár­nap gra­du­ál­éne­ke tel­jes va­lón­kat Jé­zus­nak fel­aján­ló éne­künk: Fel­sé­ges Jé­zus, vi­lág fe­je­del­me (EÉ 371). Ke­vés ennyi­re egy­ér­tel­mű­en imá­da­ti jel­le­gű éne­künk van. Pro­tes­táns íz­lé­sünk ta­lán azt kí­ván­ja, hogy min­den ének tar­tal­maz­zon va­la­mi­fé­le ta­ní­tást, még ak­kor is, ha imád­sá­got éne­ke­lünk. Ez a vers azon­ban az Éne­kek éne­ké­nek ké­sei ro­ko­na: szin­te más­ról sem szól, mint a Jé­zus­hoz kö­tő sze­re­tet­ről, imá­dat­ról, aki­hez vi­szo­nyít­va min­den más – a ter­mé­szet, a vi­lág­min­den­ség, if­jú­sá­gunk és sze­rel­münk – mu­lan­dó és ér­ték­te­len.

So­ká­ig kö­zép­ko­ri za­rán­dok­ének­nek tar­tot­ták ezt az éne­ket. Liszt Fe­renc Szent Er­zsé­bet­ről szó­ló mo­nu­men­tá­lis ora­tó­ri­u­má­ban a ze­ne­kar két­szer is meg­szó­lal­tat­ja dal­la­mát, a Szent­föld­re in­du­ló­kat meg­je­le­nít­ve. A par­ti­tú­ra egyik ki­adá­sá­ban még ar­ra is volt gond­ja Liszt­nek, hogy füg­ge­lék­ben kö­zöl­je az ere­de­ti dal­la­mot és az ál­ta­la is­mert – a ma hasz­nált vers­től ki­csit el­té­rő – öt vers­sza­kos né­met ének­szö­ve­get is. Csak ké­sőb­bi ku­ta­tá­sok mu­tat­tak rá, hogy a dal­lam egy szi­lé­zi­ai nép­dal­ból vált gyü­le­ke­ze­ti ének­ké. A dal­lam ter­cen­ként emel­ke­dő sor­fői és a szek­ven­ci­ák hang­sú­lyos hasz­ná­la­ta jel­zi: nem va­ló­szí­nű, hogy kö­zép­ko­ri gyö­ke­rei len­né­nek e nép­dal­nak.

A szö­veg a 17. szá­zad vé­gén je­lent meg elő­ször (Müns­ter, 1677), de ak­kor még má­sik dal­lam kap­cso­ló­dott hoz­zá: az, ame­lyet mi a Szép haj­nal­csil­lag kez­de­tű éne­künk­höz hasz­ná­lunk. A 20. szá­zad kö­ze­pén him­no­ló­gu­sa­ink egy ré­sze ar­ra szá­mí­tott, hogy a Fel­sé­ges Jé­zus vissza­kap­ja majd ere­de­ti, ba­rok­kos dal­la­mát, de úgy tű­nik, a fi­nom ívű szi­lé­zi­ai nép­dal is mél­tó­kép­pen tud­ja hor­doz­ni a Jé­zust imá­dó ver­set. Így ná­lunk, ma­gyar evan­gé­li­ku­sok­nál az az ér­de­kes – de egy­ál­ta­lán nem szé­gyell­ni va­ló – hely­zet állt elő, hogy az ere­de­ti né­met vers­hez (Schön­ster Herr Jesu – Fel­sé­ges Jé­zus) egy ké­sőb­bi né­met nép­dal dal­la­mát tár­sít­juk, az ere­de­ti dal­la­mon pe­dig egy új ke­le­tű, gyö­nyö­rű szö­ve­get ének­lünk, a Szép haj­nal­csil­la­got.

A for­dí­tás is, az új vers is Scholz Lász­ló lel­kész-köl­tő tol­lá­ból va­ló, aki úgy tud­ta for­mál­ni ének­szö­ve­ge­it, hogy az igé­nyes köl­tő­i­es­ség so­ha­se vál­jon a teo­ló­gi­ai tisz­ta­ság ká­rá­ra. A Fel­sé­ges Jé­zus for­dí­tá­sa­kor szö­ve­ge he­lyen­ként túl is szár­nyal­ja a né­met ere­de­tit, kü­lö­nö­sen a ne­gye­dik vers­szak­ban, ahol könnyed nyel­vi le­le­ménnyel ál­lít­ja el­len­tét­pár­ba a nász­ágyat a ko­por­só­val azért, hogy ki­emel­je: csak Jé­zus ad­hat örök éle­tet, örök örö­möt ne­künk.

Ér­de­kes, hogy Észak-Eu­ró­pá­ban ez az ének – Se­ve­rin In­gemann ro­man­ti­kus ver­sé­vel – ka­rá­cso­nyi ének­ként is­mert. A ka­rá­cso­nyi ün­nep­kört le­zá­ró víz­ke­resz­ti idő­ben akár ar­ra is em­lé­kez­tet­het az ün­nep éne­ke: bár el­tűn­tek kö­rü­lünk a ka­rá­csony kel­lé­kei, le­szed­het­tük már a ka­rá­csony­fát, aján­dé­ka­ink meg­ta­lál­ták he­lyü­ket a pol­co­kon, ke­ve­sebb a gyer­tya kö­rü­löt­tünk, és csak alig vissz­hang­zik az an­gya­li Gló­ria-him­nusz, ka­rá­csony leg­fon­to­sabb aján­dé­ka – Jé­zus, a Krisz­tus – kö­zöt­tünk van, és kö­zöt­tünk ma­rad.

Ben­ce Gá­bor