Evangélikusok

Azt re­mél­tük, hogy most vég­re iga­zán nyu­godt szil­vesz­te­rünk lesz, az­az nyu­god­tan al­szunk majd az év utol­só éj­sza­ká­ján, hi­szen pi­hen­ni kell az új­évi szol­gá­lat előtt.

De mi­ért mon­dom, hogy vég­re? Csak azért, mert jó öreg vizs­lánk­nak, aki a bú­csú­zó év utol­só nap­ja­i­ban lé­pett ti­zen­ne­gye­dik évé­be, bi­zony az el­múlt évek fo­lya­mán egy­re ész­re­ve­he­tőb­ben, ta­valy pe­dig már lát­vá­nyo­san meg­rom­lott a hal­lá­sa. Így te­hát nem tűnt alap­ta­lan­nak a gon­do­lat, hogy vég­re nyu­godt éj­sza­kánk lesz, mert bi­zony – ör­ven­dez­tünk elő­re – már nem fog­ja meg­hal­la­ni a szo­ká­sos szil­vesz­te­ri dob­hár­tya­re­pesz­tő za­jo­kat: a pa­pír­trom­bi­ták si­ví­tá­sát, a til­tás el­le­né­re is dur­rog­ta­tott pe­tár­dák hang­ja­it, sőt még a tű­zi­já­té­kot sem.

Míg fi­a­ta­labb volt, ér­zé­keny vizs­la­lel­ke min­den erő­sza­kos és szo­kat­lan hang­ra ide­ge­sen re­a­gált. S az óév es­ti össz­né­pi za­jon­gás­tól – bár min­dig is la­kás­la­kó volt – re­meg­ni és li­heg­ni kez­dett, s órá­kon ke­resz­tül vi­gasz­tal­ha­tat­la­nul és meg­ál­lít­ha­tat­la­nul jár­kált fel s alá, bújt vol­na a leg­ki­sebb, nyu­gal­mat ígé­rő zug­ba is. De hi­á­ba, hi­szen éles hal­lá­sát sem­mi nem tud­ta el­tom­pí­ta­ni – leg­fel­jebb a vég­ső meg­ol­dás­ként be­lé­erő­sza­kolt, egész fur­csa ku­tya­bam­ba­sá­got oko­zó ideg­nyug­ta­tó könnyí­tett a hely­ze­ten. Át­me­ne­ti­leg.

Száz szó­nak is egy a vé­ge: má­ra meg­vál­to­zott a hely­zet. Most va­ló­ban nem csa­lód­tunk, mert öreg, na­gyot­hal­ló vizs­lánk há­bo­rí­tat­la­nul át­alud­ta a két – a bú­csú­zó és ér­ke­ző – esz­ten­dőt össze­kö­tő éj­sza­kát…

De nem így én ma­gam! És ahogy töb­bek­től hal­lot­tam, so­kan má­sok sem, a még jól hal­ló ku­tyák és egyéb há­zi­ál­la­tok gaz­dái sem, és ma­guk a sze­ren­csét­len jó­szá­gok sem! És a be­te­gek a kór­ház­ban vagy ott­hon be­teg­ágy­ban fek­vők sem, és a kis­ma­mák sem meg a kis­gyer­me­kek és a könnyű ál­mú öre­gek sem! Na­gyon so­kan nem tud­tak, pe­dig sze­ret­tek vol­na alud­ni.

Én még ilyet, mint 2008 szil­vesz­ter éj­je­lén, ed­dig még nem hal­lot­tam! Pe­dig az én hal­lá­som sem ja­vul éve­im mú­lá­sá­val. Órá­kon ke­resz­tül dü­bör­gött az ut­cán a disz­kó­ze­ne, ké­ső éj­sza­ká­ig új­ra és új­ra – nem túl­zás – fel­böm­bölt a tű­zi­já­ték ágyú­hang­ja, és az ut­cán ran­da­lí­ro­zók han­gos­ko­dá­sa a várt és re­mélt nyu­ga­lom­nak még a re­mé­nyét is el­űz­te. S ha emel­lé még a té­vé­adók szín­vo­nal­ta­lan és oly­kor bot­rá­nyos mű­so­ra­it is oda­te­szem, ame­lye­ket úgy­ne­ve­zett szil­vesz­te­ri mu­lat­ság­ként és szó­ra­koz­ta­tás­ként fel­kí­nál­tak, óha­tat­la­nul fel­tá­mad a kér­dés: ki­nek és mi­re jó mind­ez?

Mint­ha egy­re nyil­ván­va­lóbb, tu­da­to­san szer­ve­zett had­já­rat in­dult vol­na min­den el­len, ami a ne­mes és igé­nyes kul­tú­rát kép­vi­se­li, vagy ami le­he­tő­vé ten­né a tar­tal­mas, mér­ték­tar­tó szó­ra­ko­zást. A dob­hár­tya­re­pesz­tő har­sány­ság, a nem­rit­kán al­pá­ri stí­lus, két­ér­tel­mű­ség és szennyes kul­tu­rá­lat­lan­ság úgy áraszt el ben­nün­ket, hogy szin­te ful­dok­lunk ben­ne, és ki­véd­he­tet­le­nül mé­te­lye­zi gyer­me­ke­ink és if­jú­sá­gunk gon­dol­ko­dá­sát.

És saj­nos már a szü­lők és nagy­szü­lők is ve­szé­lyez­te­tet­tek, vagy ha ma­guk még nem ad­ták is be a de­re­ku­kat, de már nincs ere­jük, ener­gi­á­juk – ne szé­pít­sük: nincs ben­nük bölcs és fe­le­lős sze­re­tet – ar­ra, hogy igye­kez­ze­nek meg­vé­de­ni azo­kat, aki­kért Is­ten előtt hor­doz­nak fe­le­lős­sé­get. Pe­dig kö­zös fel­ada­tunk, hogy har­col­junk a min­dent el­bo­rí­tó igény­te­len­ség és íz­lés­te­len­ség el­len, if­jú­sá­gun­kat és ön­ma­gun­kat is igye­kez­zünk meg­vé­de­ni az ár­tal­mas ha­tá­sok­kal szem­ben.

De ho­gyan le­het ezt meg­ten­ni? Va­jon nem az az egye­dü­li meg­ol­dás, hogy – mint öreg vizs­lánk – na­gyot­hal­lók­ká le­szünk? Olya­nok­ká, mint akik – már ki­csit min­de­nen kí­vül és min­de­nen túl – csak úgy ten­ge­tik nap­ja­i­kat? Akik­nek csak az él­ni és él­ni hagy­ni az élet­el­ve – és ez­zel, akár tud­ják, akár nem, nem­rit­kán a gon­dat­lan ve­szé­lyez­te­tés bűn­tet­tét is el­kö­ve­tik.

Ne ál­tas­suk és ne csap­juk be ma­gun­kat! Így biz­to­san nem le­szünk küz­del­münk­ben, az Is­ten­től ránk ru­há­zott fe­le­lős­ség gya­kor­lá­sá­ban ered­mé­nye­sek! Még ma­gun­kat sem tud­juk így – ez­zel a vélt vagy va­lós kí­vül­ma­ra­dás­sal – meg­vé­de­ni, hát még azo­kat, akik ránk van­nak bíz­va, és tő­lünk kel­le­ne meg­ta­nul­ni­uk a tisz­tes­sé­get, a be­csü­le­tet, a mo­rá­lis tar­tást és az igé­nyes kul­tú­ra sze­re­te­tét. Az űrt kel­le­ne ki­töl­te­ni! Azt az űrt, amely sok kor­tár­sunk szí­vé­ben, lel­ké­ben tá­tong. És amely az­tán kri­ti­kát­la­nul be­szív min­dent, amit kel­lő rek­lám­erő­vel rá­tuk­mál­nak.

Nem na­gyot­hal­lók­ká, ha­nem ér­zé­keny fü­lű­ek­ké és jól hal­lók­ká kel­le­ne len­nünk! Egy­részt azért, hogy vég­re fel­fi­gyel­jünk ar­ra, hogy ma in­kább igaz, mint ed­dig bár­mi­kor: „…a te­rem­tett vi­lág só­vá­rog­va vár­ja az Is­ten fi­a­i­nak meg­je­le­né­sét.” (Róm 8,19) Más­részt pe­dig azért, hogy meg­hall­juk Jé­zus Urunk fi­gyel­mez­te­té­sét, amellyel az ízét vesz­tett só­ról mon­dott pél­da­be­szé­dét zár­ja: „Aki­nek van fü­le a hal­lás­ra, hall­ja!” (Lk 14,35)

És bár­mennyi­re ne­héz­nek, oly­kor meg szin­te le­he­tet­len­nek tű­nik is, ke­res­nünk kell a csen­des per­ce­ket, a lé­lek csend­jét, ami­kor meg­hall­hat­juk Jé­zus Urunk halk sza­vát. Mert csak ő kész és ké­pes le­győz­ni az el­len­sé­get, a mind­nyá­jun­kat el­nyel­ni aka­ró or­dí­tó orosz­lánt (1Pt 5,8).

Ittzés János püspök Nyugati (Dunántúli) Egyházkerület