Élő víz

Tör­tént pe­dig, hogy az Úr le­te­kin­tett a föld­re, és meg­pil­lan­tá egyik ked­ves ma­gyar szol­gá­ját, aki­ben ked­vét le­lé, és azt gon­do­lá ma­gá­ban: „Avagy el­tit­kol­jam-e szol­gám elől, amit ten­ni ké­szü­lök?” Azért ezt mond­ta az Úr:

– Mi­vel már igen sok a jaj­ki­ál­tás a föld­ről, és meg­elé­gel­tem a gyöt­rő­dést, úgy dön­töt­tem, hogy el­kül­döm a föld­re azt a kis­gyer­me­ket, aki föl­fe­de­zi majd a rák gyógy­mód­ját, ren­det tesz az egész­ség­ügy­ben, és ki­ve­ze­ti az or­szá­got a gaz­da­sá­gi vál­ság­ból. Íme, Ma­gyar­or­szá­gon fog meg­szü­let­ni egy vi­dé­ki csa­lád ötö­dik gyer­me­ke­ként.

De a szol­ga még ott állt az Úr előtt, és így szólt:

– Uram, igen nagy vál­ság van, a csa­lá­dok el­adó­sod­tak, ke­ve­sebb gye­rek szü­le­tik. Bo­csáss meg, hogy be­le­szó­lok, de ha csak a ne­gye­dik gye­re­ket vál­lal­ja egy csa­lád, ak­kor már el sem kül­död ezt a fon­tos kö­ve­te­det? Tá­vol le­gyen tő­led, hogy ilyet te­gyél!

Az Úr így fe­lelt:

– Rend­ben van, ha ta­lá­lok meg­fe­le­lő csa­lá­dot, hát szü­les­sen ne­gye­dik gye­rek­ként az a kül­dött.

A szol­ga azon­ban új­ra meg­szó­lalt:

– Tu­dom, me­rész do­log, hogy szó­lok, hol­ott én csak por és ha­mu va­gyok, nem pe­dig szak­ér­tő, de ha csak a har­ma­dik gye­re­ket vál­la­ló csa­lád ta­lál­ha­tó or­szá­gunk­ban, ak­kor vissza­tar­ta­nád az ál­dást a föld­ről emi­att?

Az Úr össze­rán­col­ta a hom­lo­kát, de rá­bó­lin­tott:

– Hát le­gyen. Ha ta­lá­lok meg­fe­le­lő csa­lá­dot, ak­kor szü­les­sen har­ma­dik gye­rek­nek az a kül­dött.

A szol­ga azon­ban még min­dig az Úr előtt állt, s be­hú­zott nyak­kal bár, de új­ra meg­szó­lalt:

– Uram, bo­csáss meg ne­kem, vak­me­rő­nek, de ta­lán nem ol­vas­tad a leg­újabb sta­tisz­ti­kai ada­to­kat. At­tól tar­tok, még a har­ma­dik gye­rek­kel is gond le­het, a leg­töb­ben ugyan­is ket­tő­nél töb­bet nem­igen vál­lal­nak a kö­rül­mé­nyek­re hi­vat­koz­va. Csu­pán ez el­tán­to­rít­hat-e té­ged at­tól, hogy ál­dá­sod­dal és gyó­gyu­lás­sal bo­rítsd el ezt a fá­radt föl­det?

– Nem! – mond­ta az Úr ki­csit tü­rel­met­le­nül. – Nem. Ha má­so­dik gye­rek, hát má­so­dik gye­rek. Le­gyen. De ez alá már nem me­gyünk.

A szol­ga elé­ge­det­ten só­haj­tott fel, és áment re­be­gett, az Úr meg gond­ter­hel­ten vo­nult vissza.

– Jaj, mik­re vesz­nek rá en­gem ezek az én szol­gá­im – in­gat­ta a fe­jét. – A má­so­dik gye­re­kig még elég so­kan el­hi­szik ma­guk­ról azt, hogy nél­kü­lem is bol­do­gul­nak, csak a har­ma­dik­nál fogy el a ke­zük meg az ön­bi­zal­muk, ami­kor már nem tud­ják föl­di ér­te­lem­ben sem egy­szer­re fog­ni min­det. Ak­kor for­dul­nak hoz­zám, hogy vég­re el­fo­gad­ják a se­gít­sé­ge­met. Már­pe­dig egy ilyen kül­dött ne­ve­lé­sé­hez fel­tét­le­nül a se­gít­sé­gem­re szo­rul­ná­nak – mor­fon­dí­ro­zott.

Az­tán ma­ga elé szó­lí­tot­ta az an­gya­la­it, hogy néz­ze­nek kö­rül, és ke­res­se­nek meg­fe­le­lő csa­lá­dot a kis­ded fo­ga­dá­sá­ra. Az an­gya­lok pe­dig hét nap és hét éj­jel ke­res­gél­tek, pró­bál­koz­tak, de nem ta­lál­tak olyan csa­lá­dot, amely vál­lal­ta vol­na a má­so­dik gye­re­ket.

Az Úr szo­mo­rú­an in­gat­ta a fe­jét.

– Tes­sék. Itt van. Már megint ne­kem lett iga­zam. Min­dig ez van – mor­mo­gott ma­ga elé.

Az­tán el­in­dí­tot­ta a kis kül­döt­tet az ál­ta­la ki­sze­melt csa­lád­ba – ötö­dik­nek.

Fül­ler Tí­mea