Keresztény szemmel

Mit ér az em­ber, ha ma­gyar? Mit ér Ma­gyar­or­szá­gon, itt és most, mit ér Du­na­szer­da­he­lyen, Sza­bad­kán vagy a Szé­kely­föl­dön? Ki ad rá vá­laszt? A min­den­ko­ri po­li­ti­kai elit ha­tá­ron in­nen és túl, vagy mi mond­juk és mu­tat­juk meg, mit érünk? Nem kell mást ten­nünk, mint ér­té­ket fel­mu­tat­nunk. De tisz­tá­ban va­gyunk-e az ér­ték fo­gal­má­val? Eb­ben a mai ér­ték­vesz­tett vi­lág­ban mi az iga­zi ér­ték?

Ér­ték len­ne a ta­nu­lás, a szor­ga­lom, a dip­lo­ma? De hi­szen alig le­het be­lő­le meg­él­ni! Ér­ték a tisz­tes­ség, ami­kor a ha­zu­gok, becs­te­le­nek kor­rupt vi­lá­gá­ban élünk? Le­gyen be­csü­le­tes a kis­em­ber, ami­kor or­szá­gá­nak ve­ze­tői a sze­me lát­tá­ra tün­te­tik el – nem tud­ni, ho­vá – a nem­zet va­gyo­nát, és te­szik tönk­re gát­lás­ta­la­nul gye­re­ke­ink jö­vő­jét? Ilye­nek ők. De mi­lye­nek va­gyunk mi?

A ki­sza­va­zós, be­sza­va­zós, be­te­le­fo­ná­lós, ben­nün­ket – a né­ző­ket – hü­lyé­nek né­ző mű­so­rok emelt dí­jas SMS-ére, te­le­fon­já­ra lel­ke­sen fi­ze­tünk, de szó nél­kül fél­re­né­zünk haj­lék­ta­lan, sze­ren­csét­len sor­sú em­ber­tár­sa­in­kat lát­va, nem nyúj­tunk se­gí­tő ke­zet rá­szo­ru­ló, fo­gya­té­kos em­ber­tár­sa­ink­nak sem, és gon­dol­ko­dás nél­kül meg­ta­gad­juk ha­tá­ron kí­vü­li test­vé­re­in­ket.

Plety­ka­la­pok­ban lel­ke­sen ol­vas­suk – nem ke­ve­set fi­zet­ve ér­tük –, hogy me­lyik hí­res szí­nész­nő há­nya­dik gyer­me­két vár­ja, de mi nem aka­runk má­so­dik, har­ma­dik gyer­me­ket vál­lal­ni, mert sok­ba ke­rül a fel­ne­ve­lé­se, és eset­leg le kel­le­ne mon­da­nunk a már­ká­sabb au­tó­ról, di­va­to­sabb ru­hák­ról, mo­bil­ról, plaz­ma­té­vé­ről, ten­ger­par­ti nya­ra­lás­ról! El­vég­re ezek az ér­té­kek, a má­sok ál­tal lát­ha­tó, iri­gyelt tár­gyak, stá­tus­szim­bó­lu­mok! Ki iri­gyel ma­nap­ság azért va­la­kit, mert há­rom vagy még több gyer­me­ke van? Fes­tett ha­jú, ci­ga­ret­tá­zó nő pa­nasz­ko­dik, hogy nem jut a gye­re­ke­i­nek elég étel, nincs pénz tan­sze­rek­re. Csak nem haj­fes­ték­re és ci­ga­ret­tá­ra megy el a pénz?

Ho­va ju­tot­tunk?! Mi­fé­le kór pusz­tít a lé­lek­ben, az em­be­ri tu­dat­ban? Hol a hi­tünk, amely se­gít el­iga­zod­ni a zűr­za­var­ban, amely meg­mu­tat­ja, mi he­lyes, és mi nem, amely sze­mét­re dob­ja az ér­ték­te­lent, és ra­gyo­gó­vá te­szi az iga­zat, a kö­ve­ten­dőt? Vagy már itt is za­var tá­madt? Hi­tünk kö­ve­té­se, az Is­ten imá­dá­sa he­lyett a mé­di­á­ból ránk erő­sza­kolt, is­te­ní­tett sztá­rok után me­gyünk?

Itt és most meg kell áll­ni, mert nagy a baj! Ve­lünk is! Meg kell áll­ni eb­ben az ész nél­kü­li ro­ha­nás­ban, kap­ko­dás­ban! Le­ül­ni és nyu­god­tan vé­gig­gon­dol­ni, ne­künk mi az ér­ték.

Ha erőt ad a hi­tünk, ha a csa­lá­dunk­ra gon­dol­va el­ér­zé­ke­nyü­lünk, ha a kér­de­ző­nek tü­rel­me­sen vá­la­szo­lunk, ha si­mo­ga­tást adunk a gyer­mek­nek, jó szót, ked­ves­sé­get az öreg­nek, se­gí­tő ke­zet a rá­szo­ru­ló­nak és test­vé­ri öle­lést ha­tá­ron tú­li test­vé­re­ink­nek, ak­kor meg­ta­lál­tuk a vá­laszt.

Czi­bur Lász­ló­né