Keresztény szemmel

„…és eggyé lesz­nek a ke­zem­ben” – hang­zik Is­ten biz­ta­tó sza­va Ezé­ki­el pró­fé­tán ke­resz­tül a meg­osz­tott­ság és meg­ha­son­lás sok­fé­le nyo­mo­rú­sá­ga alatt re­mény­vesz­tet­ten ros­ka­do­zó nép­hez (Ez 37,19).

Ezé­ki­el ko­rá­ban Iz­ra­el né­pe már hosszú ge­ne­rá­ci­ók óta ket­té­sza­kadt, észa­ki és dé­li or­szág­ban, sok­szor ádáz fe­szült­sé­gek kö­zött élt. A bál­vány­imá­dás újabb és újabb di­va­tos for­mái öl­ték a lel­ke­ket; en­nek Jó­si­ás ki­rály val­lá­si és po­li­ti­kai re­form­jai ta­lán ha­tárt szab­tak, de vé­get nem ve­tet­tek. Je­ru­zsá­le­met a temp­lom­mal együtt le­rom­bol­ták, föl­dúl­ták a ba­bi­lo­ni hó­dí­tók. A nép elöl­já­ró­it, elő­ke­lő­it so­kak­kal együtt fog­ság­ba hur­col­ták. Az ott­hon ma­ra­dot­ta­kat – ahogy azt Je­re­mi­ás si­ral­ma­i­ból, jaj­ki­ál­tá­sa­i­ból tud­juk – sok­szo­ro­san meg­aláz­ták és sa­nyar­gat­ták.

Iz­ra­el­nek eb­ben a ki­lá­tás­ta­lan és ha­lá­lo­san le­gyen­gült ál­la­po­tá­ban, tra­gi­kus nem­ze­ti és val­lá­si meg­osz­tott­sá­ga kö­ze­pet­te szó­lal meg a pró­fé­ta – aki­nek ne­ve is azt je­len­ti, hogy „Is­ten erős­sé tesz” –, és az Is­ten erőt adó, egye­sí­tő, min­dent meg­ol­dó ter­vé­ről be­szél.

Két­ezer-öt­száz esz­ten­dő­vel ké­sőbb, a 21. szá­zad saj­ná­la­tos ak­tu­a­li­tá­sai kö­ze­pet­te e pró­fé­tai ígé­ret­re ta­lán so­sem lá­tott mér­ték­ben van szük­sé­günk. Nem az Is­ten ter­vé­nek ku­dar­ca vagy kés­le­ke­dé­se mi­att ak­tu­á­lis az ígé­ret, ha­nem az em­ber meg­átal­ko­dott en­ge­det­len­sé­ge miatt ak­tu­á­lis a nyo­mo­rú­ság. A vi­lág ma is po­li­ti­kai és gaz­da­sá­gi ér­de­kek fe­szült­sé­gé­ben él, en­nek kö­vet­kez­té­ben im­má­ron a ter­mé­szet öko­ló­gi­ai rend­je is fel­bo­rult. Az élet és olyan alap­ve­tő fel­té­te­lei is, mint a víz, a le­ve­gő, a klí­ma és az ener­gia­for­rá­sok, vég­ve­szély­be ke­rül­tek.

Az új­ko­ri bál­vány­imá­dás is sú­lyos kö­vet­kez­mé­nyek­kel járt glo­bá­li­san is, és ha­zánk sor­sát il­le­tő­en is. Or­szá­gunk nagy ré­szét más ál­la­mok­hoz csa­tol­ták, s nem­ze­tünk sok­di­men­zi­ós meg­osz­tott­ság­ban él a ha­tá­ro­kon be­lül, a Kár­pát-me­den­cé­ben és a nagy­vi­lág­ban. Ne­künk is szük­sé­günk van ar­ra a pró­fé­tai szó­ra, amely egy­részt erőt és re­ményt ad, más­részt pe­dig meg­győ­ző­en mu­tat­ja a gyó­gyu­lás út­ját.

A ko­re­ai ke­resz­té­nyek az idei öku­me­ni­kus ima­hét ve­zér­igé­jé­ül a fen­ti ezé­ki­eli pró­fé­ci­át vá­lasz­tot­ták. Sa­ját év­ti­ze­des él­mé­nye­ik, ta­pasz­ta­la­ta­ik és vá­gya­ik tet­ték őket ér­zé­kennyé er­re az igé­re. Ők is egy­szer­re ér­zik a po­li­ti­kai, gaz­da­sá­gi és ideo­ló­gi­ai ér­dek­kü­lönb­sé­gek okoz­ta meg­osz­tott­sá­got, amely fáj­dal­mas min­den ko­reai szá­má­ra, és seb­ként ég a ko­re­ai nem­zet tes­tén. A gyó­gyu­lás út­ját pe­dig ab­ban lát­ják, hogy a Krisz­tust kö­ve­tő kö­zös­sé­gek egy­ség­ben fi­gyel­nek Is­ten ígé­re­tes sza­vá­ra, és egy­ség­ben hir­de­tik meg azt a sa­ját né­pük és a vi­lág min­den ke­resz­té­nye szá­má­ra.

A bűn­eset óta a bál­vány­imá­dás kü­lön­bö­ző for­mái vi­szik tra­gé­di­á­ból tra­gé­di­á­ba az em­be­ri­sé­get. Krisz­tus egyet­len és egye­te­mes egy­há­zá­nak az em­ber ál­ta­li meg­osz­tott­sá­ga, mint Krisz­tus imád­sá­gos aka­ra­ta el­le­ni bűn, oka bi­zony­ság­té­te­lünk erőt­len­sé­gé­nek, hi­te­les­sé­günk és ha­té­kony­sá­gunk gyön­ge­sé­gé­nek. A ke­resz­té­nyek­nek, Krisz­tus va­lós és le­he­tő­ség sze­rin­ti ta­nít­vá­nya­i­nak a meg­osz­tott­sá­ga – túl azon­, hogy el­len­té­tes Krisz­tus fő­pa­pi imád­sá­gá­nak igé­nyé­vel – bot­rán­ko­zást je­lent a mai vi­lág­ban.

Ter­mé­sze­te­sen a krisz­tu­si­ak egy­sé­ge nem for­mai, nem fel­szí­ni, ha­nem tar­tal­mi kell, hogy le­gyen, de úgy, hogy min­den­ki lás­sa, és en­nek alap­ján lás­sa be, hogy az egyé­ni és kö­zös­sé­gi ba­jok­ból van gyó­gyu­lás. Ha pe­dig ezek­ből nem lesz gyó­gyu­lás, ak­kor a ha­lál di­a­dal­mas­ko­dik. E gyó­gyu­lás azon­ban nem a ha­mis pró­fé­ták ígér­ge­té­se­i­ben, szé­pít­ge­té­se­i­ben és össze­ka­csin­tá­sa­i­ban, ha­nem egye­dül a min­den­ha­tó Is­ten irán­ti hű­ség­ben ke­re­sen­dő és ta­lál­ha­tó.

Nem a bál­vány­imá­dó, egy­más­sal el­len­sé­ges­ke­dő ide­gen kul­tú­rák, né­pek és ha­tal­mas­sá­gok fe­lé re­mény­ség­gel te­kin­ge­tő nép­nek ígé­ri az Úr a gyó­gyu­lást, ha­nem az ál­ta­la meg­bo­csá­tott, meg­tisz­tí­tott és ma­gá­val meg­bé­kí­tett nép­nek. A meg­bo­csá­tást, a meg­tisz­tí­tást és a meg­bé­kél­te­tést azon­ban el le­het uta­sí­ta­ni és el le­het fo­gad­ni. Ez utób­bi ese­té­ben tel­je­sül­het be a pró­fé­cia: „Nem te­szik ma­gu­kat töb­bé tisz­tá­ta­lan­ná för­tel­mes bál­vány­szob­ra­ik­kal és sok vét­kük­kel. Meg­sza­ba­dí­tom őket min­den vét­kük­től, mert el­pár­tol­tak tő­lem, és meg­tisz­tí­tom őket. Az én né­pem lesz­nek, én pe­dig Is­te­nük le­szek.” (Ez 37,23)

Ez a nép, az ilyen nép az Is­ten egy­sé­ges né­pe e ha­zá­ban, a Kár­pát-me­den­cé­ben, Ko­re­á­ban és a nagy­vi­lág­ban. Ez a nép, az ilyen nép, amely eggyé lesz az Is­ten ke­zé­ben, a re­mény­ség je­lé­vé vá­lik az egész vi­lág szá­má­ra. Ez az egy­ség nem mennyi­sé­gi nö­ve­ke­dés csu­pán, nem a kö­zös­sé­gek for­má­lis szö­vet­sé­ge, ha­nem az új élet az Is­ten ke­zé­ben. Új, re­mény­tel­jes élet. Új élet­szem­lé­let. Új tör­vény a sze­re­tet je­gyé­ben. Új gaz­da­ság a szo­li­da­ri­tás je­gyé­ben. Új tár­sa­da­lom a test­vé­ri­ség je­gyé­ben. Új kör­nye­zet­vé­de­lem a fe­le­lős­ség je­gyé­ben. Mind­ez elő­ké­pe an­nak az új te­rem­tés­nek, ame­lyet Krisz­tus szer­zett a ke­resz­ten.

A pró­fé­ta „két fa­da­rab­ja” ke­reszt­té for­má­ló­dott. És e meg­bé­kél­te­tő ke­reszt alatt eggyé lett ke­resz­té­nyek­ből az egy­ség­ben és har­mó­ni­á­ban élő em­be­ri­ség só­ja és ko­vá­sza le­het.

Az ima­hét fel­eme­lő is­ten­tisz­te­le­te­in er­re ve­zes­sen mind­nyá­jun­kat a ke­resz­ten ki­tárt ke­zé­vel ben­nün­ket eggyé for­má­ló, meg­vál­tó Urunk, Jé­zus Krisz­tus.

Dr. Bó­na Zol­tán