Evangélikus Egyház - Online újságok - Evangélikus Élet - Archívum - 2009 - 03 - Ki dol­gát mind az Úr­ra hagy­ja

ÉnekKincsTár

Ki dol­gát mind az Úr­ra hagy­ja

„Jer­tek, lás­sá­tok Is­ten tet­te­it, cso­da­dol­go­kat cse­lek­szik az em­be­rek kö­zött!” – szól ezen a hé­ten a 66. zsol­tár sza­va­i­val az int­ro­i­tus zsol­tár. Az ün­nep igéi után gra­du­ál­éne­kün­kön vé­gig­ha­lad­va ért­het­jük meg iga­zán e sza­vak mon­da­ni­va­ló­ját.

Az epi­fá­nia (víz­ke­reszt) ün­ne­pe utá­ni má­so­dik va­sár­na­pon a ká­nai me­nyeg­ző­ben tett cso­dá­ról szól az evan­gé­li­um (Jn 2,1–11). Jé­zus ha­tal­má­nak meg­je­le­né­sét tár­ja elénk, mely az ő is­te­ni ter­mé­sze­té­nek bi­zo­nyí­té­ka, s az ő kö­ve­té­sé­re biz­tat ben­nün­ket, hogy ke­gyel­me a hit­ben új­já­szül­jön és jó cse­le­ke­de­tek vég­zé­sé­re sar­kall­jon.

Az epis­to­la (Róm 12,6–16) elő­ször ka­pott aján­dé­ka­ink, te­het­sé­günk mél­tó ka­ma­toz­ta­tá­sá­ra, fel­hasz­ná­lá­sá­ra int, majd a kö­zös­ség­vál­la­lás­ról és a kép­mu­ta­tás nél­kü­li sze­re­tet­ről szól.

A va­sár­nap éne­ke a Ki dol­gát mind az Úr­ra hagy­ja (EÉ 331), mely­nek szö­ve­ge és dal­la­ma is Ge­org Neu­mark né­met köl­tő ne­vé­hez fű­ző­dik (aki­nek ugyan egy­há­zi éne­kei mel­lett vi­lá­gi szö­ve­gei is szü­let­tek, ám utób­bi­ak nem em­lít­he­tők egy la­pon az előb­bi­ek­kel). Az ének ke­let­ke­zé­sé­től fog­va tö­ret­len nép­sze­rű­ség­nek ör­vend, s nem csu­pán az evan­gé­li­kus egy­ház­ban, ha­nem re­for­má­tus (Ki Is­te­né­nek át­ad min­dent, RÉ 274) s bi­zo­nyos idő­sza­kok­ban ka­to­li­kus test­vé­re­ink­nél is. Is­mert­sé­ge és köz­ked­velt­sé­ge nyo­mon kö­vet­he­tő ab­ban is, hogy ko­ráb­ban nem­csak dal­la­má­ra szü­let­tek más ver­sek, ha­nem szö­ve­gét is fel­dol­goz­ták más dal­la­mok­kal.

Szö­veg­vál­to­za­ta­i­nak szám­ta­lan pél­dá­ját a Du­nán­tú­li és Szar­va­si éne­kes­könyv­ben is meg­ta­lál­hat­juk. Mos­ta­ni éne­kes­köny­vünk­ben az ere­de­ti szö­veg mel­lett még hét vers ka­pott he­lyet, me­lyek kö­zött a né­me­te­ken kí­vül egy szlo­vák és egy lapp köl­tő mun­ká­ja is sze­re­pel.

Neu­mark mű­ve annyi­ra alap­ve­tő ének volt már a 17–18. szá­zad­ban, hogy a szám­ta­lan négy­szó­la­mú ko­rál­fel­dol­go­zá­son kí­vül kan­tá­ták alap­já­ul is szol­gált, így Ge­org Phi­lipp Te­le­mann és Jo­hann Se­bas­ti­an Bach, il­let­ve ké­sőbb, a 19. szá­zad­ban Fe­lix Men­dels­sohn-Bart­holdy Wer nur den li­eben Gott lässt wal­ten kez­de­tű mun­ká­já­nak.

Az ének ere­de­ti cí­mé­ben 1Pt 5,7-et idé­zi: „Min­den gon­do­to­kat őreá ves­sé­tek, mert ne­ki gond­ja van rá­tok”, s az 55. zsol­tár 23. ver­sé­re is rá­is­mer­he­tünk ben­ne: „Vesd az Úr­ra ter­he­det, és ő gon­dot vi­sel rád!” Ke­resz­tény hig­gadt­ság­ra szó­lít fel, bár­mek­ko­ra fáj­da­lom ér­je is az em­bert, s a jó­sá­gos és min­den­ha­tó Atya­is­ten­re eme­li fel te­kin­te­tün­ket, aki­ben min­den­kor vi­gasz­ta­lást lel­he­tünk.

Ez az út­mu­ta­tás nem vé­let­len, hi­szen Neu­mark­nak sa­ját él­mé­nyei ha­tá­sá­ra szü­le­tett meg e mű­ve. Ak­kor, ami­kor a har­minc­éves há­bo­rú idő­sza­ká­ban a min­de­né­től meg­fosz­tott köl­tő – aki hosszú időn át nél­kü­lö­zött, de minden­nek el­le­né­re es­tén­ként imád­ság­gal az Úr fe­lé for­dult, tő­le kért se­gít­sé­get – imád­sá­ga meg­hall­ga­tás­ra ta­lált.

A né­met ere­de­ti­ben hét vers­szak ta­lál­ha­tó, mely­ből mai éne­kes­köny­vünk csu­pán ötöt tar­tott meg. Az el­ső stró­fa a fen­ti idé­ze­te­ken kí­vül a He­gyi be­széd szó­for­du­la­tá­val él­ve tár­ja fel az egész ének mon­da­ni­va­ló­ját: „Aki az Úr­ban bíz­va jár, / Ho­mok­ra az nem épít már.” A kö­vet­ke­ző vers­szak ar­ra ta­nít ben­nün­ket, hogy sem­mi hasz­na só­haj­toz­ni, pa­nasz­kod­ni, csak töb­bet s job­ban fo­gunk tő­le szen­ved­ni. Eh­hez kap­cso­ló­dik a kö­vet­ke­ző stró­fa, mely­ben az ad­di­gi „mit ne te­gyünk” he­lyett im­már a he­lyes utat je­lö­li ki szá­munk­ra: vár­junk csönd­ben, bé­kén, s bíz­zuk rá az Is­ten­re, mit tesz, hi­szen: „Mi ál­dás né­künk, tud­ja jól.”

A né­met s a ko­ráb­bi ma­gyar vál­to­za­tok­ban a ne­gye­dik és ötö­dik vers­szak nem a mai be­fe­je­ző két stró­fa volt, ha­nem az a köz­tes ket­tő, mely ma már nem sze­re­pel éne­kes­köny­vünk­ben: a hit kí­sér­té­sé­ről és ar­ról szól­nak, hogy itt e föl­di lét­ben „min­den vál­to­zan­dó, / Mind jó, mind bal­sors for­gan­dó”. Vé­gül a zá­ró két vers­szak­ban az utol­só órá­ról esik szó, ami­kor majd öröm vált bá­na­tot, s vé­get ér a pró­ba.

De ad­dig is így cse­le­kedj: „Járj Is­ten út­ján hű mun­ká­ban, / Mondj imád­sá­got, éne­ket! / Egye­dül ben­ne bíz­zál bát­ran, / Meg­újul ak­kor éle­ted. / Ki ben­ne bí­zik bol­do­gan, / Ar­ra az Úr­nak gond­ja van.”

Aba­ffy Nó­ra