Kultúrkörök

A me­se ta­lál­ko­zás a meg­íz­lel­he­tet­len, kéz­be nem fog­ha­tó gyö­nyö­rű­ség­gel. Ha jól vá­laszt­juk meg a me­sét, ak­kor olyan ősi kin­cset adunk a gyer­me­künk­nek, amely­ben ben­ne van az em­be­ri szó ki nem mond­ha­tó, ám még­is be­le­ér­tett má­gi­á­ja.

Mit is mond a le­xi­kon a nép­me­sék­ről? „A nép­me­se év­szá­za­dok so­rán lét­re­jött és ala­kult tör­té­net, ami­nek mon­da­ni­va­ló­ja va­la­mi ál­ta­lá­nos, örök ér­vé­nyű igaz­ság. A nép­me­se úgy élt to­vább, hogy ge­ne­rá­ci­ó­ról ge­ne­rá­ci­ó­ra, anyá­ról lá­nyá­ra, apá­ról fi­ú­ra szállt, míg vé­gül va­la­ki le­je­gyez­te, majd nyom­ta­tás­ban is meg­je­len­tet­te.”

Tud­nunk kell, hogy az ol­va­sást, vagy­is a nép­me­sék fel­idé­zé­sét sem­mi más nem pó­tol­ja. Nem pó­tol­ja a té­vé, és plá­ne nem pó­tol­ja a vi­de­ón le­ve­tí­tett film. Még az amúgy jó film sem. Mi­ért is? Egy­sze­rű a vá­lasz: ha a szü­lő ol­vas a gyer­mek­nek, ak­kor az a gyer­mek fan­tá­zi­á­ját, szó­kin­csét, kre­a­ti­vi­tá­sát is fej­lesz­tő kö­zös él­mény. Más szó­val: mél­tó „le­ve­ze­tés” a nap vé­gén, mél­tó es­ti „vég­zés”.

A me­se hő­se nem le­het más, csak a „leg­ki­sebb” gyer­mek, hi­szen aki a me­sét hall­gat­ja, az szin­tén a leg­ki­sebb a csa­lád­ban. Ki­szol­gál­ta­tott a ha­tal­mat gya­kor­ló fel­nőt­tek­nek, gyak­ran ön­kén­te­le­nül, né­ha szán­dé­ko­san is le­be­csült és meg­alá­zott, olyan, mint Ha­mu­pi­pő­ke. A gyer­mek – azo­no­sul­va ezek­kel a me­se­fi­gu­rák­kal – a sa­ját hely­ze­tét, a sa­ját sor­sát éli át, és a me­se­hős di­a­da­lá­val meg­ta­pasz­tal­ja azt a fel­sza­ba­dí­tó, nagy­sze­rű él­ményt is, ame­lyet Arisz­to­te­lész óta ka­tar­zis­nak ne­ve­zünk.

A gye­rek me­se­hall­ga­tás köz­ben ké­pe­ket lát; ezek az ő fan­tá­zi­á­já­ból, az ő tu­dat­ta­lan­já­ból szár­maz­nak, így se­gít­he­tik hoz­zá a lel­ké­ben élő ká­osz ren­de­zé­sé­hez. Így ta­lál­hat­ja meg a kap­cso­la­tot a me­se ál­ta­lá­nos igaz­sá­gai és az ő konk­rét ér­zé­sei kö­zött. A fil­mek kész, fel­kí­nált ké­pei ezt a fo­lya­ma­tot meg­za­var­ják. A film­ren­de­ző nem tud­hat­ja, hogy az adott gye­rek szá­má­ra mi­lyen pél­dá­ul a sár­kány, ő csak a sa­ját sár­ká­nyát kelt­he­ti élet­re. A gyö­nyö­rű ki­rály­lány min­den­ki­nek más­kép­pen szép, és iga­zán mély kö­zünk csak a sa­ját ké­pe­ink­hez le­het.

Van az­tán egy má­sik nagy kü­lönb­ség is. Ez pe­dig a me­sék­ben szük­ség­sze­rű­en fel­buk­ka­nó erő­szak te­rén ér­he­tő tet­ten. Csak­hogy amíg a te­le­ví­zi­ó­ban fröcs­kö­lő mű­vér a ma­ga re­a­li­tá­sá­ban je­le­nik meg, ad­dig a tün­dér­me­sék­be rej­tett erő­sza­kot a szü­lő me­sé­li el gyer­me­ké­nek, még­pe­dig az ágy szé­lén ül­dö­gél­ve. Ilyen­kor a gyer­mek­ben a nap fo­lya­mán óha­tat­la­nul fel­gyü­lem­lő fé­lel­mek és in­du­la­tok a me­se­be­li hős ka­land­ja­i­hoz kap­cso­lód­nak, és ez­zel – a szü­lő biz­ton­sá­got, nyu­gal­mat, sze­re­te­tet árasz­tó kö­ze­lé­ben – ezek az in­du­la­tok fel is ol­dód­nak, még­pe­dig a sze­ren­csés be­fe­je­zés ka­tar­zi­sa so­rán. Az előb­bi te­hát rom­bol­ja a gyer­mek lel­két, az utób­bi pe­dig épí­ti.

A me­se nem­csak a múlt­ra em­lé­ke­zik, ha­nem se­gít el­iga­zod­ni a je­len­ben is. Még­pe­dig úgy, hogy a le­he­tő leg­egy­sze­rűb­ben tár­ja elénk az em­be­ri kap­cso­la­to­kat, a jót és a rosszat, más szó­val azt, hogy a bűnt a bün­te­tés, a he­lyes cse­le­ke­de­tet pe­dig a di­csé­ret és a ju­ta­lom kö­ve­ti. A gyer­mek­nek te­hát ab­ban se­gít a me­se, a nép­me­se, hogy ma­gá­ban tisz­táz­ni tud­ja eze­ket a tár­sas együtt­élés so­rán olyan fon­tos fo­gal­ma­kat. Mind­ez kü­lö­nö­sen egy olyan kor­ban lényeges, ami­kor az ér­té­kek re­la­ti­vi­zá­lód­nak.

Vé­le­mé­nyem sze­rint mi egy ér­té­ke­i­ben meg­roggyant vi­lág­ban élünk. El­vesz­tek vagy leg­alább­is meg­gyen­gül­tek azok a szi­lárd fo­gó­dzók, ame­lyek ko­ráb­ban, szá­za­do­kon ke­resz­tül egy­ér­tel­mű­vé tet­ték, hogy mi a he­lyes és a hely­te­len – mint­hogy szi­lár­dan, jól lát­ha­tó­an meg­húz­ták e két ka­te­gó­ria ha­tár­vo­na­lát. Eb­ben az – er­köl­csi ér­te­lem­ben vé­ve „ko­szos” – vi­lág­ban vál­to­zat­la­nul szi­lárd tá­jé­ko­zó­dá­si pon­tot je­lent a jó mese.

Ne fe­led­jük hát el a me­sét és a me­se va­rá­zsát! Még ak­kor sem, ha a sze­mé­lyi iga­zol­vá­nyunk sze­rint már „ki­nőt­tünk” be­lő­le. Az a szü­lő, aki nem me­sél gyer­me­ké­nek – ta­lán azért, mert gyer­mek­ko­rá­ban ne­ki sem me­sél­tek –, nem tud(hat)ja, hogy mennyi szel­le­mi jó­tól fosz­ta­tott meg, s mi­lyen kincs­től foszt­ja meg ma­ga is gyer­me­két. S itt most már nem a me­se di­dak­ti­kus, az élet­ben el­iga­zí­tó le­he­tő­sé­ge­i­re gon­do­lok, bár ez két­ség­kí­vül rend­kí­vül fon­tos, hi­szen a me­sé­ben a jó min­dig el­nye­ri ju­tal­mát; s a jó­ban, az igaz­sá­gos­ság­ban hin­ni, ez egy kis­gyer­mek szá­má­ra – ma­ga a biz­ton­ság. A me­se­hall­ga­tó gyer­mek szá­má­ra ugyan­is a me­se nem ott ér vé­get, ahol a me­se­mon­dó, me­se­ol­va­só fel­nőtt be­fe­je­zi a tör­té­ne­tet. Ő kép­ze­let­ben új­ra meg új­ra át­éli a me­sét, gon­do­lat­ban szö­vö­ge­ti a hal­lot­ta­kat, „al­kal­maz­za”, a vi­lág­ra ve­tí­ti. A me­se se­gít ne­ki meg­ér­te­nie ön­ma­gát, és el­iga­zít­ja egy olyan fel­fe­de­zen­dő vi­lág­ban, ahol nap mint nap is­me­ret­len dol­gok zú­dul­nak rá.

Mert­hogy: mi­lyen is a jó me­se? A kér­dés nem új ke­le­tű. Az ame­ri­kai me­sé­ken már Arany Já­nos is fel­há­bo­ro­dott, aki pe­dig a 19. szá­zad­ban élt. Ezt ír­ta: „Míg nap­ja­ink­ban akár­mely si­lány­ság utat lel­het a saj­tó­ba, vagy leg­alább írott be­tű se­gé­lyé­vel fönn­ma­rad­hat, mint örö­kös hi­ba (…) Bí­zom a gye­re­kek ösz­tö­nös íté­lő­ké­pes­sé­gé­ben, ab­ban, hogy vissza­uta­sít­ják, ami nem élet­re va­ló. Kü­lö­nö­sen ak­kor, ha van al­ter­na­tí­vá­juk, ha az ame­ri­kai si­lány­sá­gok mel­lé asz­ta­luk­ra tesszük a ma­gyar nép­me­sé­ket.”

Nagy­já­ból az óvo­dás­kor­ra – két-há­rom éves kor­tól a hat-hét éves ko­rig – te­he­tő éle­tünk­nek az az idő­sza­ka, ami­kor még együtt élünk a cso­dá­val. A va­rázs­lat­ban, a cso­dá­ban ek­kor­tájt még nin­csen sem­mi meg­le­pő, a le­he­tet­len is le­het­sé­ges. A pszi­cho­ló­gi­á­ban „má­gi­kus vi­lág­kép­nek” ne­ve­zik az ilyen ko­rú gyer­mek vá­gyak­ban áram­ló gon­dol­ko­dá­sát és azt a ren­dít­he­tet­len hi­tét, hogy ezek a vá­gyak – egy­sze­rű­en azért, mert sze­ret­né, hogy így le­gyen – azon­nal, mint­egy va­rázs­ütés­re meg is va­ló­sul­nak.

Amúgy a leg­jobb me­sé­ket nem a szü­lők vagy a me­se­írók ta­lál­ják ki, ha­nem ma­guk a gye­re­kek! A har­min­cas évek­ben a Szov­jet­uni­ó­ban be­til­tot­ták a tün­dér­me­sé­ket, mert úgy vél­ték, ilyes­mi­vel csak a ka­pi­ta­liz­mus­ban bu­tít­ják a ki­csi­ket, ar­ról az­tán már nem is be­szél­ve, hogy egyéb­ként sem fe­lel­nek meg a szo­ci­a­lis­ta re­a­liz­mus esz­té­ti­kai kö­ve­tel­mé­nye­i­nek. Azon­ban mind­azok, akik ko­mo­lyan oda­fi­gyel­tek a gye­re­kek­re, gyor­san ész­re­vet­ték, hogy az óvo­dá­so­kat és a kis­is­ko­lá­so­kat nem le­het meg­fosz­ta­ni a tün­dér­me­sék­től; ha mi, fel­nőt­tek nem me­sé­lünk ne­kik ilyet, ak­kor ők ma­guk ta­lál­ják ki – a klasszi­kus mo­tí­vu­mok­hoz na­gyon ha­son­ló ele­mek­ből – ön­ma­guk­nak!

Ne ri­asszon el sen­kit a me­séléstől, hogy nem tart­ja ma­gát jó me­se­mon­dó­nak. A kö­zös él­mény örö­me a lé­nyeg. Nyu­godt szív­vel ve­gyük ölünk­be a gyer­me­ket, vagy ku­po­rod­junk mel­lé­je. Csak ne hagy­juk ma­gá­ra a vi­de­ó­val, té­vé­vel! Amíg me­sé­lünk, te­gyük fél­re gond­ja­in­kat, fi­gyel­jünk rá tel­je­sen – ke­vés együtt­lé­tünk le­gyen tar­tal­mas. S egy­szer majd, ha fel­nő, kér­dez­zünk rá ezek­re a me­se­mon­dá­sok­ra: min­den bi­zonnyal az lesz a vá­lasz, hogy leg­szebb gyer­mek­ko­ri él­mé­nyei kö­zött őr­zi őket.

Je­zsó Ákos