ÉnekKincsTár

A leg­ré­geb­bi ün­nep, mely Krisz­tus szü­le­té­sé­ről em­lé­ke­zik meg, a ka­rá­csony­nál is ősibb epi­fá­nia. Ere­de­te Egyip­tom­ba nyú­lik vissza, ahol már a 4. szá­zad­ra ki­for­rott a Jé­zus el­jö­ve­te­lé­ről va­ló meg­em­lé­ke­zés tra­dí­ci­ó­ja, míg a ka­rá­csonyt csak a 7. szá­zad óta ün­nep­li a ke­resz­tény­ség.

Víz­ke­reszt­kor azon­ban nem annyi­ra a tes­ti szü­le­tés (in­kar­ná­ció), mint in­kább Is­ten di­cső­sé­gé­nek meg­je­le­né­se és cso­dák ál­ta­li ki­nyi­lat­koz­ta­tá­sa (epi­fá­nia) állt a kö­zép­pont­ban, s ez a gon­do­lat­kör az ün­nep után kö­vet­ke­ző va­sár­na­pok evan­gé­li­u­mi ol­vas­má­nya­i­ban is nyo­mon kö­vet­he­tő. A har­ma­dik va­sár­nap evan­gé­li­u­má­ban (Mt 8,1–13) két cso­da­té­tel­lel, egy lep­rás­nak és a ka­per­na­u­mi szá­za­dos szol­gá­já­nak a meg­gyó­gyí­tá­sá­val áll előt­tünk az is­te­ni di­cső­ség „epi­fá­ni­á­ja”.

Az is­ten­tisz­te­let gra­du­ál­éne­ke a Légy ve­lünk ke­gyel­med­del (EÉ 277). Szö­ve­ge ere­de­ti­leg egy imád­ság volt, mely a kö­vet­ke­ző ké­ré­se­ket fo­gal­maz­ta meg: légy ve­lünk ke­gyel­med­del, szent igéd­del, fé­nyed­del, ál­dá­sod­dal, ol­tal­mad­dal, hű­sé­ged­del. A hat stró­fa frap­pán­san fog­lal­ja össze mind­azo­kat a gon­do­la­to­kat, ame­lyek­kel az egy­ház a ka­rá­csony­kor kö­zénk ér­ke­ző Meg­vál­tó to­váb­bi je­len­lé­té­ért imád­ko­zik.

Az ének­szö­ve­get Jo­sua Steg­mann (1588–1632) stadt­ha­ge­ni teo­ló­gia­pro­fesszor, szu­per­in­ten­dens ír­ta. Éle­tét a har­minc­éves há­bo­rú csa­pá­sa­in és fe­le­sé­ge ko­rai el­vesz­té­sén kí­vül a ka­to­li­ku­sok­kal foly­ta­tott harc is meg­ke­se­rí­tet­te. 1629-ben ugyan­is egy olyan csá­szá­ri ren­de­let lé­pett ér­vény­be, amely alap­ján a ka­to­li­kus egy­ház vissza­kö­ve­tel­het­te a ko­ráb­ban evan­gé­li­kus tu­laj­don­ba ke­rült ja­va­it, épü­le­te­it. Így az ek­kor már be­te­ges­ke­dő Steg­mann mun­ka­he­lye, a rin­tel­ni gim­ná­zi­um is ve­szély­be ke­rült. Éle­té­nek utol­só há­rom éve az evan­gé­li­kus ügyért foly­ta­tott el­ke­se­re­dett küz­de­lem­ben telt, ta­nár- és lel­kész­tár­sa­i­val együtt sok meg­aláz­ta­tást, meg­szé­gye­ní­tést kel­lett el­szen­ved­nie, mely­ben vé­gül tes­ti­leg-lel­ki­leg össze­rop­pant.

A lu­the­rá­nus hi­te mel­lett mind­vé­gig ki­tar­tó Steg­mann a há­bo­rú szen­ve­dő­i­nek kí­vánt vi­gaszt nyúj­ta­ni 1627-ben ki­adott imád­sá­gos­köny­vé­vel. Eb­ben je­lent meg a Légy ve­lünk ke­gyel­med­del kez­de­tű köl­te­mény is, mely az­tán Az élet né­kem Krisz­tus (EÉ 504) cí­mű ko­rál dal­la­má­hoz kap­cso­lód­va köz­ked­velt gyü­le­ke­ze­ti ének­ké vált.

Az élet né­kem Krisz­tus dal­la­má­nak szer­ző­je, Mel­chi­or Vul­pi­us ( 1570–1615) az is­ten­tisz­te­le­ti ze­ne szem­pont­já­ból ki­emel­ke­dő fon­tos­sá­gú lu­the­rá­nus ze­ne­szer­ző volt. A we­ima­ri kán­tor, ze­ne­ta­nár má­ig tar­tó nép­sze­rű­sé­gé­nek oka, hogy könnyen meg­ta­nul­ha­tó, há­lás da­ra­bo­kat kom­po­nált, me­lyek­kel az egy­sze­rűbb gyü­le­ke­ze­ti kó­ru­sok is meg­bir­kóz­nak, össze­sen mint­egy két­száz mo­tet­tát és négy­száz ko­rál­har­mo­ni­zá­ci­ót. Két­kö­te­tes evan­gé­li­um­mo­tet­ta-so­ro­za­tá­ban az egy­há­zi év va­sár­nap­ja­i­nak evan­gé­li­u­mi igé­it dol­goz­ta fel, kó­rus­kö­te­te­i­ben pe­dig négy­szó­la­mú ko­rál­le­té­te­ket tett köz­zé, me­lyek rész­ben sa­ját szer­zé­sű dal­la­mok­ra ké­szül­tek.

Vul­pi­us mű­ve­i­ben a szö­veg és ze­ne kap­cso­la­ta lép­ten-nyo­mon fel­lel­he­tő. Leg­szem­be­tű­nőbb ez reg­ge­li és es­ti éne­ké­ben, ahol a dal­la­mok kez­dő­mo­tí­vu­mai mint­egy a nap já­rá­sát raj­zol­ják meg: fel­ug­ró kvint a nap­kel­tét (Jön bí­bor­fé­nyű pir­ka­dat – GyLK 793), le­ha­nyat­ló pe­dig a nap­nyug­tát (Már ki­hunyt a szép nap fé­nye – GyLK 794). A ze­ne­szer­ző Az élet né­kem Krisz­tus kom­po­ná­lá­sa­kor is meg­pró­bál­ta hű­en le­fes­te­ni a szö­veg tar­tal­mát. A har­ma­dik ko­rál­sor­ban, ahol az Is­ten­hez va­ló bi­zal­munk­ról van szó, a dal­lam lé­pé­sen­ként ha­lad fel­fe­lé, míg el­éri az ok­tá­vot, majd ez­után – szin­tén lé­pé­sek­ben – vissza­ér­ke­zik az alap­hang­ra, mely a meg­nyug­vást, az Is­ten­hez va­ló ha­za­té­rést szim­bo­li­zál­ja.

A víz­ke­reszt utá­ni va­sár­na­pok­kal az egy­há­zi év egyik leg­öröm­te­libb idő­sza­ka, a ka­rá­cso­nyi ün­nep­kör zá­rul le. Ugyan a mai nap fő­éne­ke, me­lyet ál­ta­lá­ban év­bú­csúz­ta­tás­ra vagy is­ten­tisz­te­le­ti zá­ró­ének­ként szok­tunk éne­kel­ni, nem kö­tő­dik szo­ro­san a ka­rá­cso­nyi ün­nep­kör­höz, bi­za­ko­dó hang­vé­te­lé­vel és ima­sze­rű fel­épí­té­sé­vel na­gyon szép kö­nyör­gé­se és öröm­te­li kö­zös imád­sá­ga le­het a gyü­le­ke­ze­tek­nek.

Fe­ke­te Ani­kó