Evangélikus Egyház - Online újságok - Evangélikus Élet - Archívum - 2009 - 04 - Ten­ger­nyi prob­lé­má­val el­bo­rít­va

A hét témája

Ten­ger­nyi prob­lé­má­val el­bo­rít­va

Éle­sen em­lék­szem ar­ra, ami­kor leg­elő­ször meg­pil­lan­tot­tam az óce­ánt. Ti­zen­nyolc éves vol­tam, el­ső hét­vé­gi el­tá­vo­zá­son az Egye­sült Ál­la­mok ten­ge­rész­gya­log­sá­gá­tól. Ka­li­for­ni­ai par­tok mel­lett ve­ze­tett a busz út­ja. A ha­tal­mas víz­tö­meg lát­vá­nya szin­te meg­ba­bo­ná­zott! (Dél-Da­ko­tá­ban, egy far­mon nőt­tem fel, ahol az évi át­la­gos csa­pa­dék­mennyi­ség csu­pán négy­száz­hat­van mil­li­mé­ter volt.)

Két ka­li­for­ni­ai srác­cal vol­tam együtt, akik a „ten­ge­ren nőt­tek fel”. A busz­ból va­ló ki­szál­lás után el­ső dol­guk az volt, hogy meg­már­tóz­tak. Né­hány per­cig fi­gyel­tem őket, aho­gyan be­úsz­tak az óce­án­ba, majd meg­for­dul­tak, és hagy­ták ma­gu­kat a ha­tal­mas hul­lá­mok ere­jé­től haj­ta­ni vissza, a part fe­lé.

Úgy tűnt, hogy fan­tasz­ti­kus él­mény, így az­tán én is ki­pró­bál­tam. Ek­kor vi­szont már csöp­pet sem volt az. Ki­úsz­ni még jó volt, és az is iz­gal­mas volt, ahogy a hul­lá­mo­kon „vissza­lo­va­gol­tam”, de ezek egy­ál­ta­lán nem kár­pó­tol­tak azért, ami a par­tot érés­nél várt. Az egyik hul­lám ret­te­ne­tes erő­vel a part­hoz vá­gott, a kö­nyö­köm és a tér­dem fel­ha­sadt, és a se­bek te­le­men­tek dur­va ho­mok­kal. At­tól a nap­tól kezd­ve ha­tal­mas tisz­te­let­tel és va­ló­di fé­le­lem­mel for­dul­tam az óce­án fe­lé.

Az élet, aho­gyan ha­la­dunk raj­ta ke­resz­tül, va­la­hogy na­gyon ha­son­lít eh­hez a ten­ge­ri ka­land­hoz.

Biz­tos, hogy a je­len hely­ze­ted­re a kö­vet­ke­ző alap­ál­la­po­tok egyi­ke jel­lem­ző: a part­hoz vá­gód­tál; ép­pen most vá­gódsz a part­hoz; a part­hoz fogsz vá­gód­ni.

A kér­dés az, hogy mi­ként re­a­gálsz.

Os­wald Cham­bers a Krisz­tus min­de­nekfe­lett cí­mű köny­vé­ben a kö­vet­ke­ző­ket ír­ja: „Ha­tal­mas hul­lá­mok, ame­lyek a hét­köz­na­pi úszót meg­ré­mít­he­tik, bor­zon­ga­tó­an iz­gal­ma­sak le­het­nek a ször­fö­ző­nek, aki raj­tuk lo­va­gol. Al­kal­maz­zuk ezt a sa­ját kö­rül­mé­nye­ink­re. Azok a dol­gok, ame­lyek­kel ha­da­ko­zunk, és ame­lye­ket pró­bá­lunk el­ke­rül­ni – meg­pró­bál­ta­tá­sok, szen­ve­dé­sek és zak­la­tá­sok –, ép­pen azok, ame­lyek a leg­bő­sé­ge­sebb örö­möt ké­pe­sek ad­ni. »De mind­ezek­kel szem­ben di­a­dal­mas­ko­dunk az ál­tal, aki sze­ret min­ket« (Róm 8,37), nem ezek­kel da­col­va, ha­nem ezek kö­zött.

Az Is­tent kö­ve­tő em­ber nem eze­ket el­ke­rül­ve, ha­nem ezek ál­tal is­mer­he­ti meg az is­te­ni örö­met. Pál apos­tol mond­ta: »…min­den nyo­mo­rú­sá­gunk el­le­né­re csor­dul­tig va­gyok öröm­mel.« (2Kor 7,4)”

A ten­ge­rész­gya­log­ság­nál ren­ge­te­get gya­kor­la­toz­tunk a ten­ge­ren. A fé­lel­mem fo­ko­za­to­san át­ala­kult tisz­te­let­té, és meg­ta­pasz­tal­hat­tam, hogy mi­lyen fan­tasz­ti­ku­san iz­gal­mas a ten­ger – el­jut­va odá­ig, hogy fe­le­sé­gem­mel az el­múlt év­ben egy he­tet egy vi­tor­lás ha­jón töl­töt­tünk.

Az élet­ben pe­dig ta­nu­lom, hogy ne ret­ten­jek meg az en­gem el­árasz­tó prob­lé­mák­tól.

Nem re­a­gá­lok min­dig olyan mó­don, amely Krisz­tust di­csér­né, de lá­tom, hogy vál­to­zom, és egy­re na­gyobb tü­re­lem­mel szen­ve­dem el az élet ne­héz idő­sza­ka­it. Te­he­tem mind­ezt azért, mert tu­dom, hogy van egy szu­ve­rén Is­te­nem, aki min­dent irá­nyít, és bíz­ha­tok ab­ban, hogy ő a leg­job­bat fog­ja ki­mun­kál­ni az én ja­vam­ra és az ő di­cső­sé­gé­re – ha egy­sze­rű­en bí­zom ben­ne, és en­ge­del­mes­ke­dem ne­ki.

„Tud­juk pe­dig, hogy azok­nak, a kik Is­tent sze­re­tik, min­den ja­vok­ra van, mint a kik az ő vég­zé­se sze­rint hi­va­ta­lo­sak.” (Róm 8,28; Ká­ro­li-for­dí­tás)

Ken Kor­kow (For­rás: Mon­day Man­na)