Keresztény szemmel

Kü­lö­nös ak­tu­a­li­tá­sa lett gyü­le­ke­ze­tünk­ben a 2009. évi öku­me­ni­kus ima­hét mot­tó­já­ul vá­lasz­tott ige­sza­kasz­nak: „…eggyé lesz­nek a ke­zem­ben.” (Ez 37,19) Tör­tént ugyan­is, hogy mi­köz­ben az egy­ség ün­nep­lé­sé­re ké­szül­tek a vi­lág ke­resz­tény kö­zös­sé­gei, a Ma­gyar­or­szá­gi Evan­gé­li­kus Egy­há­z egyik zász­lós­ha­jó­já­nak számító egy­ház­köz­sé­gben egy­más­nak es­tek a mat­ró­zok.

Bű­nös em­be­ri ter­mé­sze­tünk egyik saj­ná­la­tos ve­le­já­ró­ja, hogy gyak­ran ke­rü­lünk konf­lik­tu­sok­ba. Időn­ként a leg­sze­lí­debb ter­mé­sze­tű em­ber is az­zal szem­be­sül, hogy van­nak a kör­nye­ze­té­ben olya­nok, akik­kel ne­héz együtt­mű­köd­nie. Időn­ként a halk sza­vú em­ber is fel­eme­li a hang­ját, és hosszú­tű­rő fe­le­ba­rá­ta­ink is el­jut­nak ar­ra a pont­ra, ami­kor úgy ér­zik, be­telt az a bi­zo­nyos po­hár. Tör­vény­sze­rű, hogy ilyen hely­zet­be azok­kal ke­rü­lünk, akik­kel éle­tünk leg­na­gyobb ré­szét tölt­jük, akik­kel egy fe­dél alatt élünk, vagy ép­pen egy iro­dá­ban dol­go­zunk. Azt is tu­dom, hogy szá­mos gyü­le­ke­zet­ben elő­for­dult már ha­son­ló eset. Még­is meg­döb­ben­tett a hír, hogy az egyházközségem ál­ta­lam sze­re­tett lel­ké­sze­i­nek egy ré­sze ki­mond­ta egy kol­lé­gá­ról: ez­út­tal ő a leg­gyen­gébb lánc­szem. Az ok egy­sze­rű: nem tud­nak ve­le együtt dol­goz­ni.

A hír hal­la­tán Jé­zus ta­nít­vá­nya­i­ra asszo­ci­ál­tam. Bár az evan­gé­li­u­mok rit­kán tér­nek ki rá, szin­te biz­tos­ra ve­he­tő, hogy kö­zöt­tük is vol­tak konf­lik­tu­sok. Bi­zo­nyá­ra nem néz­ték a töb­bi­ek jó szem­mel a Mes­ter jobb­já­ra és bal­já­ra tö­rő fi­a­tal­em­be­re­ket. És szin­te biz­tos­ra ve­he­tő, hogy az utol­só va­cso­ra éj­sza­ká­ján, ott a fe­hér asz­tal­nál is meg­for­dult mind­annyi­uk fe­jé­ben a gon­do­lat: va­jon ki le­het az kö­zü­lük, aki annyi­ra nem il­lik a csa­pat­ba, hogy még áru­lás­ra is ké­pes?

Az­tán né­hány óra alatt mind­annyi­an bi­zo­nyí­tot­ták al­kal­mat­lan­sá­gu­kat: Jú­dás el­árul­ta, Pé­ter meg­ta­gad­ta Jézust, és sen­ki nem volt ké­pes vir­rasz­ta­ni a Mes­ter­rel a ví­vó­dás éj­sza­ká­ján.

A for­du­ló­pon­to­kon azon­ban a ta­nít­vá­nyok is fel­is­mer­ték: csak együtt, egy­mást se­gít­ve tud­nak le­küz­de­ni aka­dá­lyo­kat. Túl a gol­go­tai ese­mé­nye­ken is ép­pen együtt volt a tár­sa­ság, ami­kor „Bé­kes­ség nék­tek!” kö­szön­tés­sel meg­je­lent ne­kik a Fel­tá­ma­dott. Ké­sőbb, az el­ső pün­kösd­kor pe­dig szin­tén együtt vol­tak, ami­kor meg­kap­ták a Szent­lel­ket. A csa­pat te­hát együtt volt az egy­ház szü­le­té­se­kor is.

Nem tu­dom, mennyi­en hal­lot­tak már a ki­ala­kult hely­zet­ről. A konf­lik­tus so­ha nem sze­ren­csés. Még ke­vés­bé szív­de­rí­tő, ami­kor az egy­ház ha­jó­ján szol­gá­lók kö­zött nem meg­fe­le­lő a vi­szony. At­tól fé­lek, hogy a jö­vő­ben nem­csak a gyü­le­ke­ze­tet oszt­hat­ja meg az el­len­tét, ha­nem a vá­ros­ban is rossz vissz­hang­ja lesz an­nak, ha el­in­dul a sár­do­bá­lás. (Né­hány éve egy má­sik fe­le­ke­zet he­lyi kö­zös­sé­ge már ket­té­vált a gyü­le­ke­zet ve­ze­tői kö­zöt­ti sze­mé­lyes el­len­té­tek mi­att.)

A ha­jó te­hát ve­szély­ben van. Ha a mat­ró­zok nem­csak kü­lön­bö­ző irány­ba evez­nek, ha­nem az ész nél­kü­li csap­ko­dás­ban vi­zet is jut­tat­nak a fe­dél­zet­re, hosszú évek­be tel­het a men­té­si ak­ció, és fé­lő, hogy sok utas a fe­dél­ze­tet is el­hagy­ja.

A leg­szo­mo­rúbb az, hogy tu­do­má­som sze­rint az érin­tet­tek meg sem kí­sé­rel­ték a bé­kés egyez­te­tést. Pe­dig le­het, hogy csak le kel­le­ne ül­niük és kö­zös imád­ság után az ige fé­nyé­ben, nyi­tott szív­vel meg­ kellene be­­szél­niük kö­zös dol­ga­i­kat. Biz­tos va­gyok ben­ne, hogy ha ez a be­szél­ge­tés el­ma­rad – akár­mi lesz is a foly­ta­tás –, mind­annyi­uk lel­ké­szi szol­gá­la­tá­nak ta­lán leg­na­gyobb ku­dar­ca lesz a meg­bé­ké­lés meg­kí­sér­lé­sé­nek ki­ke­rü­lé­se.

Pe­dig a bé­kes­sé­get szer­ző Is­ten­nel min­den le­het­sé­ges. Csak össze kell gyü­le­kez­ni és ko­mo­lyan kér­ni a se­gít­sé­gét. És ha így te­szünk, vár­hat­juk, hogy hoz­zánk is be­lép a Fel­tá­ma­dott, és ezt mond­ja: „Bé­kes­ség nék­tek!”

– Egy em­ber a fe­dél­zet­ről –