Élő víz

Ki­sebb vi­ta ala­kult ki a szü­lői ér­te­kez­le­ten. A ta­nár­nő ugyanis sze­lí­den és iga­zán fi­no­man meg­kér­te a szü­lő­ket, ne en­ged­jék meg a hat-nyolc (!) éves kis­lá­nyok­nak, hogy ki­lak­ko­zott kö­röm­mel jöj­je­nek is­ko­lá­ba.

A szü­lők több­sé­ge egyet­ér­tett a pe­da­gó­gus­sal, de volt, aki mor­go­ló­dott. Sze­mé­lyes sza­bad­ság­ra, sze­mé­lyi­sé­gi jo­gok­ra hi­vat­koz­tak, sőt akadt, aki egye­ne­sen az em­be­ri sza­bad­ság­jo­gok em­lí­té­sé­re ra­gad­tat­ta ma­gát. Az egyik anyu­ka pe­dig kép­te­len volt meg­ér­te­ni, el­fo­gad­ni, hogy a lak­ko­zott kö­röm kom­mu­ni­ká­ci­ós tar­tal­ma túl­mu­tat a mell­ső vég­ta­gok sza­ru­so­dott vé­ge­i­nek ace­to­nos fes­ték­kel tör­té­nő dí­szí­tő fes­té­sén.

Hi­szen ez is – csak­úgy, mint min­den más tu­da­tos cse­le­ke­de­tünk – üze­ne­tet hor­doz. Szí­né­vel, for­má­já­val, mé­re­té­vel tu­laj­do­no­sa egyé­ni­sé­gé­ről hi­va­tott tá­jé­koz­tat­ni, de egye­di­sé­gé­vel egy­szer­s­mind meg is kü­lön­böz­te­ti vi­se­lő­jét min­den­ki más­tól. Ugyan­ak­kor dí­szí­tő funk­ci­ó­ja is van, amennyi­ben ki­eme­li a gon­do­zott női kéz szép­sé­gét, fel­kel­ti a fi­gyel­met, és rá­irá­nyít­ja a te­kin­te­tet az amúgy is szeb­bik nem­re.

Mind­ez el­fo­gad­ha­tó na­gyobb lá­nyok­nál, fel­nőt­tek­nél, és ter­mé­sze­tes a pár­ke­re­sés ko­rá­ban, hely­ze­té­ben lé­vő if­jú höl­gyek­nél. De nem va­ló még az ép­pen cse­pe­re­dés­nek in­dult pa­lán­ták­nak. Hi­szen ami he­lyén­va­ló a pár­vá­lasz­tás ide­jén, nem fo­gad­ha­tó el, sőt adott eset­ben ki­fe­je­zet­ten ká­ros le­het az if­jab­baknak. Kom­mu­ni­kál­ni­uk még ko­rai len­ne ve­le, fel­dí­szít­ve is­ko­lá­ba jár­ni pe­dig szük­ség­te­len. Mert ne­kik eb­ben a kor­ban nem a kül­csín­re kel­le­ne összpontosí­ta­niuk, amely a szem­nek szól, s a fel­szín­ről ta­nús­ko­dik. Sok­kal fon­to­sabb, hogy az írás-ol­va­sás el­sa­já­tí­tá­sá­nak ide­jén meg­ta­nul­ják meg­kü­lön­böz­tet­ni az iga­zi és a ha­mis ér­té­ke­ket, fel­is­mer­ni a kül­ső csil­lo­gás és a bel­ső ér­té­kek kö­zöt­ti, sok­szor át­hi­dal­ha­tat­lan sza­ka­dé­kot. Így hát alig­ha an­nak kell a leg­fon­to­sabb­nak len­nie, hogy kül­se­jük­kel ki­tűn­je­nek osz­tály­tár­sa­ik kö­zül, ver­seny­be, ri­va­li­zá­lás­ba is kény­sze­rít­ve ez­zel egy­mást.

Egy­szer ne­ked, más­kor ne­kem, vagy­is egy­szer te, más­kor én – ak­tu­a­li­zál­hat­nánk a né­pi böl­cse­le­tet. Hi­szen hány­szor va­gyunk mi is úgy, hogy nem ért­jük meg vi­lá­go­san va­la­mi­nek a lé­nye­gét, ahogy említett szü­lő­tár­sunk is járt az ér­te­kez­le­ten. Nem akar­juk, eset­leg nem tud­juk meg­lát­ni, el­fo­gad­ni az Úr aka­ra­tát. Nem né­zünk a dol­gok mé­lyé­re, ha­nem meg­elég­szünk a fel­szín­nel, a csil­lo­gó kül­ső­vel. Úgy csi­ná­lunk, mint­ha se­gí­te­nénk, pe­dig csak le aka­runk tud­ni va­la­mit; úgy te­szünk, mint­ha jót ten­nénk, pe­dig csak sza­ba­dul­ni aka­runk a fel­adat­tól; el­hisszük, el­hi­tet­jük, hogy hí­vők va­gyunk, pe­dig csak a va­sár­na­pi ke­resz­té­nyek éle­tét él­jük. S úgy te­szünk, mint­ha meg­hal­la­nánk az igaz­sá­got, mi­köz­ben be­csap­juk ma­gun­kat

Pe­dig nem le­he­tet­len alap­ve­tő­en nem csak a kül­ső­sé­gek­re fi­gyel­ve, tar­tal­ma­sab­ban él­ni. Jó kez­det, ha meg­ért­jük, el­fo­gad­juk az ál­lí­tást: nem az élet hossza, ha­nem a mély­sé­ge, a tar­tal­ma a lé­nye­ges. A kö­vet­ke­ző lé­pés pe­dig az le­het, ha el­kez­dünk egy ki­csit job­ban fi­gyel­ni egy­más­ra, a kö­rü­löt­tünk le­vők­re. Ha ész­re­vesszük a jót és a rosszat, és mer­jük szó­vá is ten­ni. S ha rá­szán­juk ma­gun­kat a se­gít­ség­re ak­kor is, ha elő­re lát­ha­tó, hogy nem fog be­lő­le elő­nyünk szár­maz­ni. A leg­fon­to­sabb azon­ban még­is­csak az len­ne, hogy ne csak ma­gunk kö­ré, de föl­fe­lé is fi­gyel­jünk, ke­res­sük, ol­vas­suk, hall­gas­suk, ért­sük meg és fo­gad­juk be Te­rem­tőnk sza­vát.

Ne­héz hely­ze­te­ken, or­szá­gunk mos­ta­ni ne­héz idő­sza­kán csak úgy le­he­tünk úr­rá, ha szo­ro­sabb­ra zár­ják so­ra­i­kat, job­ban össze­tar­ta­nak azok, aki­ket egy idő­ben egy hely­re ren­delt az Úr. Véd­jük meg te­hát együtt a kor­szel­lem dik­tál­ta mú­ló di­vat ár­tó ha­tá­sa­i­tól a ránk bí­zott cse­me­té­ket, és vi­gyáz­zunk rá­juk, hogy tisz­ták ma­rad­has­sa­nak tes­ti, lel­ki és szel­le­mi ér­te­lem­ben egy­aránt! Köz­ben pedig tö­re­ked­jünk rá, hogy meg­ért­sük, he­lye­sen ért­sük azt, ami ne­künk, ró­lunk szól.

Gyar­ma­ti Gá­bor