Élő víz

Jé­zus így szólt hoz­zá­juk: „Most fel­me­gyünk Je­ru­zsá­lem­be, és az Em­ber­fi­án be­tel­je­se­dik mind­az, amit a pró­fé­ták meg­ír­tak.” (Lk 18,31)

Öt­ve­ned he­té­ben az Út­mu­ta­tó reg­ge­li és he­ti igéi a ke­reszt fe­lé in­du­ló Jé­zust ál­lít­ják elénk, és ta­ní­tást ad­nak a böjt lé­nye­gé­ről, hogy így el­jus­sunk a bűn vak­sá­gá­ból Is­ten mű­ve­i­nek lá­tá­sá­ra. „Ál­dott le­gyen az Úr ne­ve örök­kön-örök­ké, mert övé a böl­cses­ség és az erő.” (Dán 2,20; LK) Kér­jük: „Légy né­kem kő­szá­lam, én Is­te­nem!” (GyLK 691) Az Úr Jé­zus elő­ször szólt nyíl­tan ta­nít­vá­nya­i­nak kül­de­té­sé­ről e „négy kell” igé­ben: „…az Em­ber­fi­á­nak so­kat kell szen­ved­nie, és el kell vet­tet­nie a vé­nek­től, a fő­pa­pok­tól és az írás­tu­dók­tól, és meg kell ölet­nie, de har­mad­na­pon fel kell tá­mad­nia.” Lu­ther sze­rint: „Bi­zony, ha­tal­mas és cso­dá­la­tos do­log is az, hogy az em­ber Fia ön­ként, jó­szán­tá­ból ke­reszt­re megy ér­tünk, be­töl­te­ni az írá­so­kat. Ti­tok ez, és az is ma­rad.” Jé­zus az őt hall­ga­tó so­ka­ság elé tár­ta kö­ve­té­se elő­fel­té­te­lét: „Ha va­la­ki én­utá­nam akar jön­ni, ta­gad­ja meg ma­gát, ve­gye fel a ke­reszt­jét, és kö­ves­sen en­gem.” (Mk 8,31.34) Mi­ként va­gyunk mi er­re ké­pe­sek? Csak ha Is­ten sze­re­te­te él ben­nünk; és mi­vel „Is­ten sze­re­tet” (lásd 1Jn 4,8 és 4,16), „a sze­re­tet so­ha el nem mú­lik”! Min­den ke­gyel­mi aján­dék el fog tö­röl­tet­ni; a hit lá­tás­sá lesz; a re­mény be­tel­je­sül, s meg­ma­rad a leg­na­gyobb: a sze­re­tet (1Kor 13,8.13). „Sze­res­sé­tek az Urat, ti hí­vei mind!” Es­to mi­hi – légy ne­kem „erős kő­szik­lám, erős vá­ram, se­gíts raj­tam, Istenem” (Zsolt 31,24.3)! Jé­zus üze­ne­te He­ró­des­nek: har­mad­nap be­vég­zi kül­de­té­sét, fel­tá­mad, és fel­megy a menny­be. És hoz­zá­te­szi: „…nem lát­tok ad­dig en­gem, míg el nem jön az az idő, ami­kor ezt mond­já­tok: Ál­dott, aki jön az Úr ne­vé­ben!” (Lk 13,32.35) Hús­ha­gyó­ked­den Jé­zus így ta­nít a böjt­ről: „Rá­ve­het­né­tek-e a nász­né­pet, hogy böj­töl­jön, amíg ve­lük van a vő­le­gény? De jön­nek majd na­pok, ami­kor el­vé­te­tik tő­lük a vő­le­gény, ak­kor azok­ban a na­pok­ban böj­töl­ni fog­nak.” (Lk 5,34–35) Ham­va­zó­szer­dá­tól nagy­szom­ba­tig tart – a va­sár­na­pok ki­vé­te­lé­vel – a negy­ven­na­pos böj­ti idő. Urunk fi­gyel­mez­tet: „…böj­tö­lé­se­det ne az em­be­rek lás­sák, ha­nem Atyád, aki (…) meg­fi­zet ne­ked.” Tit­kos böj­tünk nem ér­dem­szer­ző cse­le­ke­det, ám örök kin­csünk Is­ten írott és test­té lett Igé­je. „Mert ahol a kin­csed van, ott lesz a szí­ved is.” (Mt 6,18.21) Za­ka­ri­ás­hoz szólt az Úr igé­je: „…az én ked­ve­mért tar­tot­ta­tok-e böj­töt?” „Igaz­sá­gos íté­le­tet hoz­za­tok, sze­re­tet­tel és ir­gal­ma­san bán­ja­tok egy­más­sal!” (Zak 7,5.9) Jé­zus egy­lé­nye­gű az Atyá­val, s ön­ki­je­len­té­se is az övé: én va­gyok! Ezt át­fo­gó ér­te­lem­ben há­rom­szor mond­ja ő, aki az Atyá­tól jön, s az Atyá­hoz megy, „mert ha nem hi­szi­tek, hogy én va­gyok, meg­hal­tok bű­ne­i­tek­ben” (Jn 8,24; 8,28; 13,19)! Bél­sacc­ar nem böj­tölt, nem hitt a fel­sé­ges Is­ten­ben, sőt fö­lé he­lyez­te ma­gát: bál­vány is­te­ne­ket imá­dott. De „szám­ba vet­te Is­ten ki­rály­sá­go­dat”; „meg­mért té­ged mér­le­gen, és könnyű­nek ta­lált”; „fel­osz­tot­ta ki­rály­sá­go­dat” (Dán 5,26–28)! Ó, jaj, „mér­le­ge­den, örök Urunk, / Mind könnyű­nek ta­lál­ta­tunk. / Igaz­sá­god mér­le­gé­re / Hull­jon Jé­zus drá­ga vé­re!” (EÉ 524,2)

Ga­rai And­rás