Élő víz

Gyer­mek­ko­rom­ban még an­gol–búr há­bo­rút ját­szot­tunk. Az egyik fél volt a „ma­rok­nyi sza­bad­ság­sze­re­tő” búr nép, a má­sik az an­gol, a „zsar­nok”, aki láb­bal ti­por­ja a hő­sö­ket.

Egy va­sár­nap, mi­nek­előt­te temp­lom­ba men­tünk vol­na, az osz­tály­ban gyü­le­kez­tünk. Ak­kor is ki­tört az an­gol–búr há­bo­rú.

Ál­ta­lán min­den­ki búr akart len­ni. Az erő­sek, a mar­ko­sok, az erő­sza­ko­sak azon­nal ki­ne­vez­ték ma­gu­kat búr föl­ke­lők­ké, har­co­so­kat to­bo­roz­tak zász­ló­juk alá, s az a né­hány fiú, aki té­to­vá­zott, el­mé­lá­zott, a gyön­ge és cse­ne­vész, a ter­mé­sze­ti ki­vá­lasz­tó­dás és a több­ség rém­ural­ma foly­tán, an­gol lett. Ne­kem is több­nyi­re ez a sze­rep ju­tott. Ezt an­nak ide­jén vál­tig szé­gyell­tem. Nem is mer­tem be­val­la­ni sen­ki­nek. Csak most be­szé­lem el, mi­u­tán idő­köz­ben si­ke­rült tá­jé­ko­zód­nom, hogy nem is olyan rop­pant szé­gyen ah­hoz a nép­hez tar­toz­ni, mely meg­te­rem­tet­te a sza­bad­el­vű­sé­get, a vi­lág­ke­res­ke­del­met, és olyan fér­fi­a­kat aján­dé­ko­zott a vi­lág­nak, mint Hu­me, New­ton és Shakes­peare. Hogy a bú­rok mit mű­vel­tek az­alatt, ar­ról nincs tu­do­má­som.

Az­tán az is­ko­lai vi­a­da­lok­ban a harc es­he­tő­sé­ge olyan volt, hogy több hősi­ség kel­lett an­gol­nak len­ni, mint búr­nak. Az arány itt tud­ni­il­lik tel­je­sen meg­for­dí­tó­dott. A „ma­rok­nyi sza­bad­ság­sze­re­tő” nép ba­sás­ko­dott, pü­föl­te-po­foz­ta az an­go­lo­kat, gyom­roz­ta a zsar­no­ko­kat, akik sze­gé­nyek már az el­ső pil­la­nat­ban a föl­dön he­ver­tek.

Én is így fe­küd­tem lenn a tan­te­rem pad­ló­ján, fö­löt­tem egy cso­mó vas­tag ka­masz­test­tel, mely moz­gó, iz­ga­tott ré­teg­ben he­lyez­ke­dett fö­lém.

Egy­szer­re nyílt az aj­tó. La­tin­ta­ná­runk nyi­tott be, az osz­tály­fő­nö­künk. Pa­pok ta­ní­tot­tak ben­nün­ket, de­rék, tu­dós pa­pok, akik mind tes­ti, mind lel­ki jó­vol­tunk­ra atyai sze­re­tet­tel ügyel­tek.

La­tin­ta­ná­rom kü­lö­nö­sen szi­go­rú volt. Meg­kö­ve­tel­te, hogy még ál­munk­ban is el­fúj­juk a rend­ha­gyó igé­ket, és jaj volt an­nak, aki va­la­mit el­vé­tett. Ezt go­nosz­te­vő­nek ne­vez­te. Nem tü­rel­met­len­ség­ből vagy el­va­kult­ság­ból. Be­lül, a lel­ke mé­lyén va­ló­ban meg volt győ­ződ­ve, hogy aki nem sze­re­ti a la­tin nyel­vet, és nem hord­ja szí­vén a rend­ha­gyó igék ügyét, az a tár­sa­da­lom sze­me­te, go­nosz­te­vő és ha­za­áru­ló.

Ami­kor ő fel­tűnt az aj­tó ke­re­té­ben, az el­len­sé­gek, akik az imént még oly ádáz küz­de­lem­ben ga­ba­lyod­tak össze, a meg­egye­zés min­den re­mé­nye nél­kül, hir­te­len bé­két kö­töt­tek. Ki-ki a he­lyé­re ug­rott. Én tá­pász­kod­tam fel utol­já­ra, mert leg­alul ke­rül­tem.

Nem szólt sem­mit. Gú­nyo­san a fe­jét csó­vál­ta, rosszal­ló­an pil­lan­tott utá­nam, amint haj­long­va pa­dom­ba som­po­lyog­tam.

Csak a mi­se alatt vet­tem ész­re, hogy új ta­va­szi ru­hám, me­lyet ezen a na­pon vet­tem föl elő­ször, el­sza­kadt. Ka­bá­tom al­ján egy elég nagy ha­sa­dás tá­ton­gott.

Tud­tam, hogy mit je­lent ez. Apám, ha meg­lát­ja ott­hon, el­nad­rá­gol. Egy­elő­re te­nye­re­met szo­rí­tot­tam rá, mint va­la­mi seb­re, hogy gyó­gyul­jon. De mi­helyt le­vet­tem ró­la a te­nye­re­met, a sú­lyo­san sé­rült be­teg kel­me le­fittyent. A seb gyó­gyít­ha­tat­lan­nak mu­tat­ko­zott.

Mi­se után a ká­pol­na alatt ott állt a la­tin­ta­ná­rom.

– Mi­ért sírsz? – kér­dez­te ke­mé­nyen.

– El­tép­ték – he­beg­tem, és mu­tat­tam.

– No lásd – bó­lin­tott –, meg­ér­de­mel­ted, ha­szon­ta­lan.

Néz­te a ka­bá­tom, va­la­min tű­nő­dött, így szólt:

– Gye­re ve­lem.

Men­tem a hosszú, sö­tét fo­lyo­són utá­na. A fo­lyo­só vé­gén volt a cel­lá­ja. Ki­nyi­tot­ta az aj­tót egy nagy kulccsal. Szűk kis cel­la volt. A vas­rá­csos ab­la­kon vi­rág­cse­re­pek áll­tak. Fe­ke­te ned­ves­ség­fol­tok üt­köz­tek ki a sár­ga fa­lon. A fa­lon csak fe­szü­let ló­gott meg egy Szűz Má­ria-kép.

– Vesd le a ka­bá­tod – pa­ran­csolta.

Fo­gal­mam se volt, mi kö­vet­ke­zik ez­után. Azt hit­tem, hogy el­ko­boz­za a ka­bá­to­mat, és mint bűn­je­let át­ad­ja az igaz­ga­tó­nak, vagy va­la­mi bor­zal­mas fe­gyel­mi el­já­rás kö­vet­ke­zik, be­lát­ha­tat­lan kö­vet­kez­mé­nyek­kel. Né­mán le­ve­tet­tem a ka­bá­tom. Ő át­vet­te né­mán.

Az ab­lak mel­lé ült. Ott ki­hú­zott egy fi­ó­kot, ab­ban hosszan-hosszan ke­res­gélt. Föl­tet­te a pá­pa­sze­mét.

Tűt vett elő, cér­nát, fol­do­zó­fát. Nyá­laz­ta a cér­nát. Ban­dzsít­va tra­fál­gat­ta ve­le a tű fo­kát. Vég­re be­fű­zött, varr­ni kez­dett. Varr­ta a ka­bá­tom.

A ma­gá­nyos fér­fi­ak gya­kor­lott­sá­gá­val varrt, de so­ká­ig tar­tott, amíg el­ké­szült ve­le.

Köz­ben gon­dol­koz­hat­tam ar­ról, hogy mi tör­té­nik.

Elő­ször is meg­döb­ben­tem, hogy kö­zös­sé­get vál­lal egy ne­bu­ló­val, és cin­kos­társ­ként lep­le­zi azt, amit bün­tet­nie kel­le­ne. Más­részt va­sár­nap ti­los varr­ni. Ezt a na­pot pi­he­nés­sel, el­mél­ke­dés­sel, Is­ten­nek tet­sző cse­le­ke­det­tel kell meg­szen­tel­ni. Aki varr, az bűnt kö­vet el. Azon té­pe­lőd­tem, va­jon nem jut-e bű­ne mi­att a po­kol­ba, az örök kár­ho­zat­ba. Ma már tu­dom, hogy nem. Az­óta ha szen­tek­ről, föl­di an­gya­lok­ról hal­lok, min­dig tű­vel-cér­ná­val kép­ze­lem el őket és fol­do­zó­fá­val.

Kosz­to­lá­nyi De­zső