Szószóró

A szo­ká­sos kö­rö­met fu­tot­tam a ne­ten: majd fél­tu­cat­nyi pos­ta­fi­ók, ca­mi­nós fó­rum, my­Lu­ther, né­hány blog, vé­gül a Hír­ke­re­ső. Mond­hat­nám, már csu­kott szem­mel is megy. És ak­kor, mi­köz­ben azt hit­tem, jó cí­met pö­työ­gök be, azt ír­tam: www.hit­ke­re­so.hu… Ol­dal­be­töl­té­si hi­ba, a cím nem ta­lál­ha­tó… Vagy csak én ke­re­sem rossz he­lyen…?

***

Fo­lya­ma­to­san ke­re­sek – és nem csak a hí­re­ket az in­ter­ne­ten.

...

Hogy a hí­re­ken kí­vül mit? Ke­re­sem a he­lyé­re akasz­tott kulcs­cso­mó­mat, a raj­tam lé­vő szem­üve­ge­met, a fél pár zok­ni­mat. Ke­re­sem az üres par­ko­ló­he­lyet, a tisz­ta la­pot, az új le­he­tő­sé­get. Ke­re­sem – ta­lán kis­sé fél­ve, hogy va­jon em­lé­kez­nek-e és egy­ál­ta­lán kí­ván­csi­ak-e még rám – a rég nem lá­tott ba­rá­to­kat-is­me­rő­sö­ket. Ke­re­sem – ta­lán né­mi lel­ki­is­me­ret-fur­da­lás­sal, ne­hogy köz­ben va­la­mi fon­tos(abb)ról ma­rad­jak le – a csen­des-töl­te­ke­ző per­ce­ket.

...

Egy mon­dat­ban fo­gal­maz­zam meg? Azt ke­re­sem, aki­re/ami­re szük­sé­gem van…

...

Hogy mon­dod?! Sze­rin­ted azt ke­re­sem, aki­ről/ami­ről úgy ér­zem-gon­do­lom, hogy szük­sé­gem van rá…? Azt, aki­től/ami­től – köz­vet­ve vagy köz­vet­le­nül, együt­te­sen vagy kü­lön-kü­lön, röp­ke pil­la­nat­ra vagy hosszú táv­ra – a(z előbb­re vagy fel­jebb vi­vő) se­gít­sé­get és bá­to­rí­tást, a (hőn áhí­tott) si­ker­él­ményt és győ­zel­met, a (vágy­va vá­gyott) biz­ton­sá­got és nyu­gal­mat, a har­mó­ni­át és ki­egyen­sú­lyo­zott­sá­got, a bé­kes­sé­get és bol­dog­sá­got re­mé­lem?

...

A kér­dés az, hogy a sok-sok ke­res­gé­lés kö­ze­pet­te az is­te­ne­met vagy Is­tent ke­re­sem-e…

***

Tény­leg: van a menny­or­szág­nak in­ter­ne­tes meg­je­le­né­se? Do­ma­in­ne­ve? És Is­ten­nek e-mail cí­me? Nincs?! Ha nincs – de kö­nyör­gök, a 21. szá­zad­ban mi­ként le­het­sé­ges, hogy nincs?! –, ak­kor bár­mi más el­ér­he­tő­sé­ge? Te­le­fon­szá­ma? Vagy leg­alább pos­ta­cí­me…?

...

Azt mon­dod, ah­hoz, hogy meg­kap­ja az üze­ne­te­met, nincs szük­ség ilyen föl­di esz­kö­zök­re?! Nem kell le­ír­nom, be­bo­rí­té­kol­nom, fel­bé­lye­gez­nem, pos­tán sor­ban áll­nom? Sem tár­csáz­nom, ki­csör­gés­re vár­nom, „fog­lalt” jel­zést hall­gat­nom? Sem pe­dig szá­mí­tó­gé­pet be­ka­csol­nom, vi­lág­há­ló­ra csat­la­koz­nom, fel­hasz­ná­ló­ne­vet és jel­szót meg­ad­nom, kül­dés gomb­ra kat­tin­ta­nom…?

...

Ér­tem, majd ki­pró­bá­lom. De ve­gyük át még egy­szer, ha nem bá­nod. Azt mon­dod, nin­cse­nek sza­bá­lyok?! Hogy épp­úgy „szól­ha­tok” hoz­zá hang­ta­la­nul és né­mán, csak ma­gam­ban meg­fo­gal­ma­zott sza­vak­kal, mint han­go­san és ért­he­tő­en ki­mon­dot­tak­kal? Sut­tog­va és ki­ált­va? Es­dek­lőn és vád­lón? Egyet­ér­tés­sel és per­le­ke­dés­sel? Ké­rés­sel és há­la­adás­sal? Ott­hon, a fo­tel mé­lyén össze­ku­po­rod­va vagy az ágy előtt tér­de­pel­ve? A temp­lom csend­jé­ben, te­kin­te­te­met le­süt­ve vagy épp el­len­ke­ző­leg, az ég fe­lé emel­ve? A vo­na­ton zöty­kö­lőd­ve, az író­asz­tal fö­lé gör­nyed­ve, a fu­tó­sza­lag mel­lett áll­va vagy a ve­te­mé­nyest ka­pál­va? Mun­ka köz­ben és a pi­he­nés per­ce­i­ben?

...

Egy a lé­nyeg: hogy „imá­ra össze­kul­csolt lé­lek­kel” ke­res­sem…?

V. J.