Élő víz

A meg­szo­kott mon­da­tok is kü­lön­le­ges súlyt, mély­sé­get, töl­tést kap­hat­nak ma es­te. Így íz­lel­ges­sük az ősi apos­to­li kö­szön­tés min­den egyes sza­vát: „Ke­gye­lem nék­tek és bé­kes­ség Is­ten­től, a mi Atyánk­tól és az Úr Jé­zus Krisz­tus­tól!”

Csen­des együtt­lét­re kap­tunk meg­hí­vást. Bi­zony nagy szük­sé­günk van az Is­ten előt­ti csönd­re, amely nem té­vesz­ten­dő össze az össze­szo­rí­tott aj­kak da­cos né­ma­sá­gá­val.

Az Is­ten előt­ti csen­des­ség nyi­tott csend, mely­ben meg­hall­juk a te­rem­tő, meg­vál­tó meg­ele­ve­ní­tő Is­ten ke­re­ső sza­vát. Ez a szó min­ket ke­res fél­tő, vi­gasz­ta­ló, atyai sze­re­tet­tel, min­ket kér­dez, mert tud­ni akar­ja: mi van ve­lünk, mi van ben­nünk, mi tör­tént ve­lünk? Mi fáj, mi foj­to­gat, mi fe­szül ott leg­be­lül, a szív rej­tett mé­lyén?

Há­rom jól is­mert kér­dést sze­ret­nék em­lé­ke­ze­tünk­be idéz­ni a Szent­írás­ból.

„Ádám, em­ber, hol vagy?” – ki­ált az Úr­is­ten az el­bu­kott em­ber után az éden­kert­ben.

A vá­lasz, saj­nos, na­gyon is­me­rős és ak­tu­á­lis: „El­rej­tőz­tem, mert fé­lek…” Az­óta is, nap mint nap meg­is­mét­lő­dik ez a ve­szé­lyes bú­jócs­ka. Ve­szé­lyes, mert a fény, a vi­lá­gos­ság, az élet for­rá­sa elől me­ne­kü­lünk. Ve­szé­lyes, mert az ál­ta­lunk vá­lasz­tott ho­mály­ban könnyen el­len­sé­get vé­lünk lát­ni a má­sik em­ber­ben, aki ugyan va­ló­ban más, mint mi, de ugyan­an­nak az Atyá­nak a gyer­me­ke, és így test­vé­rem le­het­ne… De a fé­le­lem meg­bé­nít­ja a jó­zan ér­tel­met, sö­tét­be bo­rít­ja a szí­vet, meg­va­kít, el­va­kít. Eb­ben a fé­lel­me­tes éj­sza­ká­ban emel­ke­dik Ka­in bun­kó­ja, és le­sújt a véd­te­len Ábel­ra. Vil­lan a kés, re­pül a Mo­lo­tov-kok­tél, dör­ren a sö­ré­tes pus­ka…

Eb­be a gyil­kos éj­sza­ká­ba vil­lám­ként ha­sít be­le az Úr szív­be­mar­ko­ló kér­dé­se: „Ka­in! Hol van Ábel, a test­vé­red?!” S ki ne is­mer­né az egy­szer­re ha­zug és ci­ni­kus vá­laszt: „Nem tu­dom! Ta­lán őri­ző­je va­gyok én a test­vé­rem­nek, az én atyám­fi­á­nak?!” De va­jon is­mer­jük-e az Atya iga­zi vá­la­szát is er­re a pi­masz kér­dés­re?

A vá­lasz nem egy­sze­rű­en szó­ban, nem írás­ban ér­ke­zett, ha­nem a test­té lett Igé­ben, Jé­zus Krisz­tus­ban, aki jó pász­tor­ként ér­ke­zett a Ka­i­nok gyil­kos vi­lá­gá­ba, hogy ir­gal­mas sze­re­te­té­vel meg­sze­lí­dít­se far­kaster­mé­sze­tün­ket, meg­vál­tó vé­ré­vel va­ló­ban egy­más test­vé­re­i­vé te­gyen min­ket.

Ezen a ke­reszt fe­lé ve­ze­tő úton, amely­re most, böjt ide­jén új­ra rá­ta­lál­ha­tunk, sza­kadt fel Jé­zus aj­ká­ról és szí­vé­ből egy döb­be­ne­tes kér­dés, ame­lyet jól is­mer­he­tünk a pas­sió­tör­té­net­ből. Ami­kor a ke­reszt­re fe­szí­té­se előt­ti sö­tét éj­sza­kán egyik val­la­tó­ja ököl­lel bru­tá­li­san az ar­cá­ba súj­tott, Jé­zus meg­kér­dez­te: „Mi­ért ütsz?!”

Er­re a kér­dés­re nem ta­lá­lunk vá­laszt az evan­gé­li­u­mok­ban. De ez a kér­dés két év­ez­re­de, így nap­ja­ink­ban is ott iz­zik a le­ve­gő­ben: „Mi­ért ütsz?”

Nincs rá vá­lasz, leg­fel­jebb csak csen­des sej­té­sek: Ütsz, mert félsz? Ütsz, mert té­ged is ütöt­tek? Ütsz, mert – a köl­tő után sza­ba­don – nin­csen apád, se anyád, se Is­te­ned, se ha­zád?! Ütsz, mert ütsz?!

Ezek­nek a kér­dé­sek­nek a tra­gi­kus fe­szült­sé­ge a gol­go­tai ke­resz­ten kul­mi­ná­ló­dik és ol­dó­dik.

Há­rom kér­dés­sel szem­be­sül­tünk ma es­te: Em­ber, hol vagy? Hol van a test­vé­red? Mi­ért ütsz?

A Te­rem­tő kér­dez, és vá­laszt vár. A Meg­vál­tó kér­dez, és kö­nyö­rög ér­tünk, hi­szen el­ső sza­va, gon­do­la­ta, imád­sá­ga ér­tünk szól a ke­resz­ten: „Atyám, bo­csáss meg ne­kik, mert nem tud­ják, mit cse­lek­sze­nek.”