Élő víz

Is­ten ab­ban mu­tat­ta meg raj­tunk a sze­re­te­tét, hogy Krisz­tus már ak­kor meg­halt ér­tünk, ami­kor bű­nö­sök vol­tunk. (Róm 5,8)

Böjt 2. he­té­ben az Út­mu­ta­tó reg­ge­li s he­ti igéi az Úr en­ge­del­mes Szol­gá­ját és az ő ószö­vet­sé­gi elő­ké­pe­it ál­lít­ják elénk, hogy em­lé­kez­zünk atyai sze­re­te­té­re. „Is­ten Fia szol­gai for­mát vett fel, és em­be­rek­hez lett ha­son­ló­vá, meg­aláz­ta ma­gát, és en­ge­del­mes volt mind­ha­lá­lig, még­pe­dig a ke­reszt­ha­lá­lig.” (Fil 2,7.8; LK) A go­nosz sző­lő­mű­ve­sek pél­dá­za­tá­ban je­len­tet­te be a Fiú sa­ját sor­sát: „Ez az örö­kös, gyer­tek, öl­jük meg, és mi­enk lesz az örök­ség! Meg­ra­gad­ták, meg­öl­ték, és ki­dob­ták a sző­lőn kí­vül­re.” (Mk 12,7–8) De kié lesz a Fiú örök­sé­ge? Aki éle­tét a sa­rok­kő­re ala­poz­za! Jé­zus az írást ma­gá­ra vo­nat­koz­tat­ta: „Az a kő, ame­lyet az épí­tők meg­ve­tet­tek, az lett a sa­rok­kő. Az Úr­tól lett ez, cso­dá­la­tos a mi sze­münk­ben.” (Zsolt 118,22–23) S „mert ami­kor még erőt­le­nek vol­tunk, a ren­delt idő­ben halt meg Krisz­tus ér­tünk, is­ten­te­le­ne­kért” (Róm 5,6). He­ti igénk­ről Lu­ther ezt ta­nít­ja: „Az Úr Jé­zus te­hát egy­részt a vi­lág leg­na­gyobb és egyet­len »bű­nö­se«, mert hi­szen mind­nyá­junk bű­ne raj­ta van; más­részt pe­dig az egyet­len igaz és szent, mert hi­szen sen­ki sem le­het Is­ten előtt igaz és szent, ha­nem csak őál­ta­la.” Kö­nyö­rög­jünk így is: „Em­lé­kez­zél meg, Uram, a te ir­gal­mas­sá­god­ról és a te jó­vol­tod­ról, me­lyek örök­től fog­va van­nak.” (GyLK 686,5) Az Úr há­rom ószö­vet­sé­gi szol­gá­ja az en­ge­del­mes Fi­ú­ra em­lé­kez­tet. Je­re­mi­ás az Úr há­zá­ban ezt hir­det­te az ő pa­ran­csa sze­rint: „Ha nem hall­gat­tok rám (…), ak­kor úgy bá­nok ez­zel a ház­zal, mint Si­ló­val; ezt a vá­rost pe­dig gya­láz­ni fog­ja a föld min­den né­pe! (…) De tud­já­tok meg, ha meg­öl­tök, ár­tat­lan vér ter­hel ben­ne­te­ket…” (Jer 26,4.6.15) A böjtnek mind a hat he­té­ben ta­lál­koz­ha­tunk az Úr ki­tar­tó­an fedd­he­tet­len s be­csü­le­tes szol­gá­já­val, aki be­teg­sé­gé­ben is is­ten­fé­lő ma­radt. „A Sá­tán (…) meg­ver­te Jó­bot rossz­in­du­la­tú fe­ké­lyek­kel te­tő­től tal­pig.” Ám ő átok he­lyett ezt mond­ta: „Ha a jót el­fo­gad­tuk Is­ten­től, a rosszat is el kell fo­gad­nunk.” (Jób 2,7.10) Mó­zes, akit meg akart kö­vez­ni né­pe, Is­ten szent sza­va sze­rint cse­le­ke­dett: „Én majd ott ál­lok előt­ted a szik­lán, a Hó­re­ben. Üss a szik­lá­ra! Víz fa­kad be­lő­le, és ihat a nép.” (2Móz 17,6) A sze­re­tett ta­nít­vány, Já­nos így bá­to­rít­ja a bűn­val­ló bű­nö­sö­ket: „Gyer­me­ke­im (…), ha pe­dig vét­ke­zik va­la­ki, van párt­fo­gónk az Atyá­nál: az igaz Jé­zus Krisz­tus, mert ő en­gesz­te­lő ál­do­zat a mi bű­ne­in­kért…” (1Jn 2,1–2) Négy hét­tel nagy­pén­tek előtt Jé­zus – most ne­künk – má­sod­szor szól ha­lá­lá­ról és fel­tá­ma­dá­sá­ról; de ért­jük ezt a ki­je­len­tést? „…az Em­ber­fia em­be­rek ke­zé­be ada­tik!” (Lk 9,44) Pál, a po­gá­nyok apos­to­la le­ve­le kulcs­ver­sé­ben el­mond­ja há­rom­szor, hogy sen­ki sem iga­zul meg a tör­vény be­tar­tá­sa ál­tal, a megigazuláshoz ugyanis el­en­ged­he­tet­len a Krisz­tus­ba ve­tett élő hit (lásd Gal 2,16)! Ez szá­má­ra nem tan­té­tel, ha­nem na­pi va­ló­ság: „…töb­bé te­hát nem én élek, ha­nem Krisz­tus él ben­nem; azt az éle­tet pe­dig, amit most test­ben élek, az Is­ten Fi­á­ban va­ló hit­ben élem…” (Gal 2,20) Mi is kér­het­jük tő­le: „Éle­tem, Jé­zus, egye­dül te töltsd be…” (EÉ 387,1)

Ga­rai And­rás