Evangélikusok

Feb­ru­ár 26-án a bar­ca­sá­gi Hosszú­fa­lu-Fű­rész­me­ző evan­gé­li­kus temp­lo­má­ból kí­sér­tük utol­só föl­di út­já­ra Ko­vács Lász­ló nyu­gal­ma­zott lel­készt, az Er­dé­lyi Egy­ház­ke­rü­let lel­ké­szi kö­zös­sé­gé­nek kor­el­nö­két.

Ko­vács Lász­ló 1916. feb­ru­ár 9-én szü­le­tett az Arad me­gyei Bo­ros­je­nőn, Ko­vács Ta­más vas­úti pá­lya­fenn­tar­tó mun­kás és ne­je, Ho­lu­bek Zsu­zsan­na ki­len­ce­dik gyer­me­ke­ként. A né­pes csa­lád­ban – Pál apos­tol­lal szól­va – „leg­na­gyobb a sze­re­tet” volt, amely nem­csak gya­ra­pí­ta­ni tu­dott sok min­dent, ha­nem egy­szer­s­mind a nagy át­lag­nál szo­ro­sabb­ra is von­ta a ta­gok kö­zöt­ti lel­ki kö­te­lé­ke­ket.

Alig két­éves volt, ami­kor a tri­a­no­ni dön­tés kö­vet­kez­té­ben meg­tör­tént az im­pé­ri­um­vál­tás. Ez az ese­mény sok te­kin­tet­ben be­fo­lyá­sol­ta to­váb­bi sor­sá­nak ala­ku­lá­sát. Így pél­dá­ul évek­kel ké­sőbb a szín­ma­gyar is­ko­lát vég­zett fi­a­tal­em­ber­nek az új ha­ta­lom ál­tal el­fo­ga­dott kis szá­mú is­ko­lák egyi­ké­ben, Szat­már­né­me­ti­ben szín­ro­mán nyel­ven kel­lett érett­sé­giz­nie.

A si­ke­res érett­sé­gi vizs­ga után a ko­lozs­vá­ri re­for­má­tus teo­ló­gi­á­ra je­lent­ke­zett. Ta­nul­má­nyai vé­ge­zté­vel 1938. ok­tó­ber 18-án szen­tel­ték lel­késszé. El­ső szol­gá­la­ti he­lye Nagy­vá­ra­don volt, ahol se­géd­lel­kész­ként szol­gált ab­ban az idő­szak­ban, ami­kor a bé­csi dön­tés kö­vet­kez­té­ben Er­dély észa­ki ré­sze vissza­ke­rült Ma­gyar­or­szág­hoz. Ko­vács Lász­ló vá­ra­di se­géd­lel­kész­nek így út­le­vél­re volt szük­sé­ge ah­hoz, hogy a Nagy­vá­rad­tól dél­re eső szór­vá­nyok­ban élő evan­gé­li­ku­so­kat pász­to­rol­has­sa.

1941-ben ak­ko­ri püs­pö­ke, Tú­róczy Zol­tán Nagy­vá­rad­ról Sep­si­szent­györgy­re he­lyez­te az­zal a meg­bí­za­tás­sal, hogy ott egy élet­ké­pes szór­vány­misszi­ós köz­pon­tot hoz­zon lét­re. És ő meg­tet­te azt, ami­ért oda­küld­ték. 1951-ig tar­tó sep­si­szent­györ­gyi szol­gá­la­ta ide­jé­re esik a kéz­di­vá­sár­he­lyi temp­lom, va­la­mint a sep­si­szent­györ­gyi el­ső ima­ház fel­épí­té­se, a há­rom­szé­ki szór­vány­ban élő evan­gé­li­ku­sok fel­tér­ké­pe­zé­se, nyil­ván­tar­tás­ba vé­te­le, vol­ta­kép­pen a szent­györ­gyi gyü­le­ke­zet ki­ala­ku­lá­sa.

Ugyan­eb­ben az idő­szak­ban épí­tett ki élet­re szó­ló kap­cso­la­tot a Bar­ca­sá­gon szol­gá­ló kol­lé­gák­kal és gyü­le­ke­ze­tek­kel, és – be­val­lá­sa sze­rint – ezen kap­cso­la­tok is hoz­zá­já­rul­tak ah­hoz, hogy 1946. au­gusz­tus 28-án a cser­nát­fa­lu­si temp­lom­ban fe­le­sé­gül vet­te Ka­na­bé Klá­ra ok­le­ve­les ta­ní­tó­nőt, akit szin­tén Szent­györ­gyön is­mert meg, és aki­vel az­után hat­van­két éven át él­tek bol­dog há­zas­ság­ban.

1. nya­rá­tól hat év­re Bu­ka­rest­be szó­lí­tot­ta őt a szol­gá­lat. A szin­te tel­je­sen ma­gya­rok lak­ta, csen­des vi­dé­ki vá­ros­ka után a fő­vá­ros for­ga­ta­gá­ba ke­rült. Ő vi­szont ott is ugyan­az­zal az alá­zat­tal és ki­tar­tás­sal vé­gez­te fel­ada­ta­it, mint ko­ráb­ban. Gyü­le­ke­ze­tet szer­ve­zett, és temp­lo­mot épí­tett ott is. Az új temp­lom fel­szen­te­lé­sé­re már mint fű­rész­me­zei lel­kész tért vissza Bu­ka­rest­be, ahol nagy-nagy sze­re­tet­tel vár­ták ak­kor is, és utá­na is na­gyon sok­szor. Tő­le tu­dom: mód­fe­lett saj­nál­ta, hogy a ta­va­lyi, a temp­lom fel­épí­té­sé­nek öt­ve­ne­dik év­for­du­ló­ja al­kal­má­ból ren­de­zett em­lék­ün­nep­re gyen­ge egész­sé­gi ál­la­po­ta mi­att nem tu­dott Bu­ka­rest­be utaz­ni. Le­vél­ben vi­szont me­leg sza­vak­kal kö­szön­töt­te volt gyü­le­ke­ze­tét.
2. jú­li­us el­se­jé­től a hosszú­fa­lu-fű­rész­me­zei egy­ház­köz­ség hív­ta meg lel­ké­szé­ül, és itt szol­gált har­minc­ki­lenc éven át, egé­szen 1996 nya­rán tör­tént nyu­ga­lom­ba vo­nu­lá­sá­ig. Köz­ben 1958-tól ti­zen­hét éven át volt az egy­ház­ke­rü­let bel­misszi­ói elő­adó­ja, majd ti­zen­öt évig püs­pök­he­lyet­te­se. Az 1996. nya­rán tör­tént nyug­dí­ja­zás jó­sze­ré­vel csak pa­pí­ron tör­tént meg, mert bár a bú­to­rok s a csa­lád töb­bi tag­ja már be­köl­töz­tek a cser­nát­fa­lu­si szü­lői ház­ba, Ko­vács Lász­ló író­asz­ta­la és ágya Fű­rész­me­zőn ma­radt. „Rend­be kell ten­ni min­dent az át­adás­ra” – mond­ta az­zal a rá oly na­gyon jel­lem­ző csen­des el­tö­kélt­ség­gel, és ak­kor min­den­ki tisz­tá­ban volt az­zal, hogy et­től „Apács­kát” el­té­rí­te­ni nem le­het.

Az egy­ház tör­vé­nye­it tisz­te­lő em­ber­ként rög­tön nyu­ga­lom­ba vo­nu­lá­sa után je­lent­ke­zett a cser­nát­fa­lu­si gyü­le­ke­zet­be, mely­nek a szó leg­ne­me­sebb ér­tel­mé­ben ak­tív tag­ja volt szin­te ha­lá­la nap­já­ig. Nem­csak rend­sze­res temp­lom­ba já­ró, ha­nem olyan, aki ko­mo­lyan ér­dek­lő­dött az egy­ház dol­gai iránt, és részt vett a kü­lön­bö­ző ren­dez­vé­nye­ken. Na­gyon fog­nak hi­á­nyoz­ni azok a bib­lia­órá­kat kö­ve­tő be­szél­ge­té­sek, ame­lyek min­dig az­zal kez­dőd­tek, hogy meg­kö­szön­te a ka­pott igei üze­ne­tet, utá­na pe­dig mér­he­tet­len ta­pin­tat­tal, sze­rény­ség­gel és se­gí­tő sze­re­tet­tel iga­zí­tott ki té­ve­dé­se­ket, hív­ta fel fi­gyel­me­met ap­ró, de an­nál lé­nye­ge­sebb dol­gok­ra. Utol­só al­ka­lom­mal a so­ron kö­vet­ke­ző sze­re­tet­ven­dég­ség­re ké­szült. Éne­kes­köny­vé­ben meg­ta­lál­ták elő­ké­szít­ve az ép­pen so­ros Re­mé­nyik-ver­set, ame­lyet ő már nem Cser­nát­fa­lu­ban, ha­nem egy má­sik di­men­zi­ó­ban fog el­mon­da­ni.

Hű­sé­ges cser­nát­fa­lu­si lett, de nem fe­lej­tet­te el volt szol­gá­la­ti he­lye­it és azok egy­ház­tag­ja­it sem. Mil­lió szál­lal kö­tő­dött hoz­zá­juk. Irigy­lés­re mél­tó em­lé­ke­zet­tel, ne­vü­kön szó­lít­va kö­szön­töt­te Sep­si­szent­györ­gyön egy­ko­ri is­me­rő­se­it, ba­rát­ság­gal hív­ta meg ott­ho­ná­ba az egy­ház­me­gyei köz­gyű­lés­re Cser­nát­fa­lu­ba lá­to­ga­tó bu­ka­res­ti­e­ket, és nagy-nagy lel­ke­se­dés­sel ké­szült Fű­rész­me­ző­re, va­la­hány­szor meg­hív­ták egy-egy ren­dez­vény­re. Azt is el­mond­ta, mennyi­re jól­es­tek ne­ki ezek a meg­hí­vá­sok és az, hogy utó­da és a gyü­le­ke­zet pres­bi­té­ri­u­má­ból töb­ben rend­sze­re­sen lá­to­gat­ták.

Azt is el kell még mon­da­nom, hogy ami­lyen hű­ség­gel és el­kö­te­le­zet­ten szol­gál­ta meg­bí­zó Urát és egy­há­zát, ugyan­úgy jár­ta vé­gig út­ját csa­lád­fő­ként is. Mint olyan­nak, aki meg-meg­for­dul­tam ott­ho­nuk­ban, élet­re szó­ló él­ményt je­len­tett az a – jó ér­te­lem­ben vett – pat­ri­ar­ká­lis han­gu­lat, ame­lyet ma­ga kö­rül te­rem­te­ni tu­dott. A köl­csö­nös meg­be­csü­lés, tisz­te­let, sze­re­tet lég­kö­re volt ez, me­lyet ál­dott em­lé­kű hit­ve­sé­vel meg­él­tek hat év­ti­ze­den ke­resz­tül. És eb­ben ne­vel­ték négy gyer­me­kü­ket. Ket­ten kö­zü­lük – a két idő­sebb fiú – Sep­si­szent­györ­gyön, az ik­rek – egy lány és egy fiú – pe­dig már Fű­rész­me­zőn szü­let­tek. Ezt kap­ták ők út­ra­va­ló­ul, és sá­fár­kod­nak ve­le az­óta is. Egyi­kük Er­dély he­gye­i­ről írt köny­vet, a má­sik év­ti­ze­dek óta in­té­zi egy él­ni aka­ró ma­gyar is­ko­la ügyes-ba­jos dol­ga­it, a har­ma­dik „Apács­ka” csen­des szi­go­rá­val kó­rust és va­sár­na­pi is­ko­lát ve­zet, a ne­gye­dik pe­dig ze­ne­mű­vet kom­po­nál, s a lel­kész­után­pót­lás­ban pró­bál se­géd­kez­ni. És mind­egyi­kük nagy gond­dal, sze­re­tet­tel irá­nyít­gat­ta-irá­nyít­gat­ja gyer­me­ke­i­nek út­ját, a hat uno­ká­ét és két déd­uno­ká­ét.

Pró­bál­ják meg­ta­ní­ta­ni, to­vább­ad­ni azt, ami „Apács­ka” éle­té­nek lé­nye­ge volt: Is­ten irán­ti bi­za­lom­mal, az em­be­rek irán­ti sze­re­tet­tel és a fel­adat nagy­sá­ga irán­ti alá­zat­tal szol­gál­ni. Ten­ni a dol­gu­kat, amíg idő és le­he­tő­ség van rá. Vagy – „Apács­ka” ked­venc vers­so­rá­val szól­va: „Va­dóc­ba ró­zsát ol­tok, / hogy szebb le­gyen a föld!”

Ál­dott le­gyen a min­den­ha­tó Is­ten azért, hogy Ko­vács Lász­ló­nak ki­lenc­ven­há­rom év­nyi le­he­tő­sé­get adott er­re a mun­ká­ra, ál­dott le­gyen az Is­ten azért a bi­zo­nyos­sá­gért, hogy La­ci bá­csi im­má­ron ott­hon, a jó Atya or­szá­gá­ban pi­hen­he­ti ki fá­ra­dal­ma­it, és szem­től szem­ben lát­hat­ja meg­vál­tó Urát.

Pi­hen­jen bé­ké­ben!