Oratio oecumenica

[Lel­kész:] Urunk, add ne­künk ész­re­ven­nünk, hogy jö­ve­vé­nyek va­gyunk ezen a föl­dön. Mi sok­szor ab­ban a biz­tos tu­dat­ban élünk, moz­gunk eb­ben a vi­lág­ban, mint­ha itt len­ne örök la­ká­sunk. Anya­gi ja­va­ink­ban ke­res­sük biz­ton­sá­gun­kat, és ha­mis, ve­szen­dő, ide­ig­le­nes dol­gok­ban bí­zunk. Add ne­künk, hogy meg­hall­juk sza­va­dat, ami­kor apos­to­la­i­don ke­resz­tül ar­ra fi­gyel­mez­tetsz, kérsz ben­nün­ket, hogy ne a ma­gunk ere­jé­ben, mu­lan­dó ér­té­ke­ink­ben le­gyen re­mény­sé­günk, ha­nem ab­ban a Krisz­tus­ban, aki éle­tét ad­ta ér­tünk. Ké­rünk té­ged…

[Gyü­le­ke­zet:] Urunk, hall­gass meg min­ket.

[Lek­tor:] Urunk, te min­dig óv­tad tör­vé­nyed­del a jö­ve­vé­nye­ket, mert né­ped is jö­ve­vény volt Egyip­tom­ban. Tud­juk, hogy aki jö­ve­vény, aki más­hon­nan szár­ma­zik, köl­tö­zik be egy te­le­pü­lés­re, egy or­szág­ba, azt könnyen ki­re­kesz­tik, le­né­zik az ott élők. Add ne­künk, hogy min­den­ki iránt nyi­tot­tak tud­junk len­ni, és hadd bá­to­rít­sunk min­den­kit ar­ra, hogy kö­zös­sé­ge­ink­be jár­jon. Tedd késszé szí­vün­ket, hogy be­fo­gad­juk a ke­re­ső­ket és az újon­nan ér­ke­ző­ket gyü­le­ke­ze­te­ink­be. Ké­rünk té­ged…

[Gyü­le­ke­zet:] Urunk, hall­gass meg min­ket.

[Lek­tor:] Urunk, se­gít­sé­gért ki­ál­tunk hoz­zád, mert tisz­tán lát­juk, hogy mer­re ha­lad vi­lá­gunk. El­té­ko­zol­juk mind­azt, amit tő­led kap­tunk. Nem gon­do­lunk a kö­vet­ke­ző nem­ze­dé­kek­re, csak a ma­gunk jó­lé­te és ké­nyel­me le­beg a sze­münk előtt. Te szép­nek, cso­dá­la­tos­nak te­rem­tet­ted a vi­lá­got, és mi tönk­re­tet­tük. Las­san va­ló­ban ott tar­tunk, hogy me­ne­kül­nénk eb­ből a vi­lág­ból, mert él­he­tet­len­né vált so­kunk szá­má­ra, de nem tud­juk, hogy mer­re in­dul­junk el. Ké­rünk té­ged, adj ne­künk tisz­ta lá­tást, fe­le­lős­ség­tel­jes gon­dol­ko­dást. Adj bá­tor­sá­got, hogy mer­jünk szól­ni, ten­ni azo­kért az em­be­re­kért, aki­ket ránk bíz­tál. Ké­rünk té­ged…

[Gyü­le­ke­zet:] Urunk, hall­gass meg min­ket.

[Lek­tor:] Urunk, ma van nem­ze­ti ün­ne­pünk. Büsz­kék va­gyunk er­re a nap­ra, azok­ra az em­be­rek­re, akik a 19. szá­zad­ban ki­áll­tak a ma­gyar­ság sza­bad­sá­gá­ért. Ugyan­ak­kor fé­lünk is min­den ün­nep­lés­től. Is­ten­tisz­te­le­tünk­kel egy idő­ben meg­em­lé­ke­zé­sek van­nak szer­te or­szá­gunk­ban. Fé­lünk, hogy va­la­hol az ün­nep­lés ide­jén is egy­más el­len for­dul­nak, gyű­löl­köd­nek, vagy fegy­vert fog­nak hon­fi­tár­sa­ink. Ké­rünk, őrizd meg nem­ze­tün­ket. Jé­zu­sunk, téged aki azt mond­tad, hogy „min­den or­szág, amely meg­ha­son­lik ön­ma­gá­val, el­pusz­tul, és ház ház­ra om­lik”, ké­rünk, őrizd meg né­pün­ket az össze­om­lás­tól. Add, hogy vég­re össze­fog­junk a sok el­len­sé­ges­ke­dés he­lyett, és el­in­dul­junk a lel­ki, er­köl­csi, gaz­da­sá­gi nö­ve­ke­dés út­ján. Ké­rünk té­ged…

[Gyü­le­ke­zet:] Urunk, hall­gass meg min­ket.

[Lel­kész:] Urunk, kö­szön­jük ne­ked, hogy míg itt jö­ve­vény­ként él­jük min­den­nap­ja­in­kat, te el­ké­szí­tet­ted örök ott­ho­nun­kat, ahol mind­az, amit el­kezd­tél eb­ben a vi­lág­ban, tel­jes­ség­re jut, és a ben­ned va­ló tel­jes­ség­ben ne­künk is ott­hont te­rem­tesz. Ámen.