Élő víz

Fő­vá­ro­si em­ber­ként elő­ször a kül­ső csend­hez volt a leg­ne­he­zebb hoz­zá­szok­nom. Kel­lett egy kis idő ah­hoz, hogy a tes­tem mel­lett a lel­kem is meg­ér­kez­zen Rév­fü­löp­re, az Or­dass La­jos Evan­gé­li­kus Ok­ta­tá­si Köz­pont­ba. Las­san be­érett a meg­szo­kot­tól el­té­rő kör­nye­zet és a kül­ső csend gyü­möl­cse: tud­tam be­fe­lé és fel­fe­lé fi­gyel­ni, ön­ma­gam­ra és Is­ten­re.

Mind­ezt ter­mé­sze­te­sen nem­csak ma­ga a hely se­gí­tet­te elő, ha­nem Kli­ment­né Fe­ren­czy And­rea esz­ter­go­mi lel­késznő, va­la­mint az in­téz­mény ve­ze­tő­je, ifj. Ha­fen­scher Ká­roly lel­kész is. Utób­bi ál­mod­ta meg az el­ső evan­gé­li­kus böj­ti lel­ki­gya­kor­la­tot. El­kép­ze­lé­sét tett kö­vet­te, már­ci­us 3. és 5. kö­zött áhí­ta­tok, ige­ol­va­sás és egy őszin­te, el­gon­dol­kod­ta­tó film – XXI­II. Já­nos, a jó pá­pa éle­té­ről – egy­aránt az el­mé­lyü­lést szol­gál­ták.

Az or­szág min­den pont­já­ról ér­ke­zett az a tu­cat­nyi részt­ve­vő, a ti­zen­két „ta­nít­vány”, aki vál­lal­ko­zott ar­ra, hogy ki­pró­bál­ja ezt az egy­há­zunk­ban egye­lő­re még új és szo­kat­lan for­mát. Já­nos evan­gé­li­u­má­nak – cso­por­tos és egyé­ni – ta­nul­má­nyo­zá­sán ke­resz­tül ki­nek-ki­nek mód­ja volt ar­ra, hogy ke­res­se a vá­laszt az igé­hez kap­cso­ló­dó olyan sze­mé­lyes kér­dé­sek­re, mint pél­dá­ul: „Mi­ért jöt­tél most Jé­zus­hoz?” vagy „Ér­ted is, mit tett ő ve­led?”.

Bár már­ci­us el­se­je a me­te­o­ro­ló­gi­ai ta­vasz kez­de­te, a ter­mé­szet meg­tré­fált ben­nün­ket ezek­ben a na­pok­ban, hi­deg volt, esett az eső, és fújt a szél. De ez ak­kor és ott sen­kit nem za­vart, hi­szen amúgy is min­den­ki a szo­bá­ja vagy a ká­pol­na csend­jé­be vo­nult vissza át­él­ni az Is­ten­nel va­ló kö­zös­sé­get, szem­be­sül­ni, szem­be­néz­ni, kér­dez­ni, vá­laszt ke­res­ni. Hi­szen – bár jó evan­gé­li­ku­sok­ként tisz­tá­ban va­gyunk a na­pon­kén­ti meg­té­rés fon­tos­sá­gá­val – le­gyünk őszin­ték, nincs min­dig időnk Bib­li­át ol­vas­ni, imád­koz­ni. Hi­tünk­ben bi­zony né­ha meg­fá­ra­dunk, ke­gyes­sé­günk akár „lé­lek­te­len au­to­ma­tiz­mus­sá” is vál­hat. Jó és hasz­nos te­hát a fel­töl­tő­dés és a meg­úju­lás a Lé­lek­kel, a Lé­lek ál­tal. Er­re ada­tott le­he­tő­ség Rév­fü­lö­pön.

„Kö­ze­led­je­tek az Is­ten­hez, és ő kö­ze­led­ni fog hoz­zá­tok” – ol­vas­hat­juk Ja­kab le­ve­lé­ben (4,8). Hús­vét ün­ne­pe előtt en­nek egyik jó és hasz­nos esz­kö­ze le­het a lel­ki­gya­kor­lat mel­lett az eset­le­ges böjt is. A részt­ve­vők ugyan nem von­ták meg ma­guk­tól a tes­ti táp­lá­lé­kot, de a kon­fe­ren­cia-köz­pont­ban töb­bet meg­tud­hat­tak a böjt ere­de­té­ről, tör­té­ne­té­ről.

Amint Kiss Do­mon­kos ben­cés szer­ze­tes ki­fej­tet­te, a böjt anél­kül, hogy a lel­ket is át­jár­ná, csak kop­la­lás. Ak­kor az iga­zi, ha Is­ten erő­te­ré­be he­lyez, ha nem ar­ra szol­gál, hogy pót­cse­lek­vés­ként el­fed­jük ve­le lel­künk va­ló­di ín­sé­gét, az Úr nél­kül va­ló lé­tet. A böjt rá­mu­tat leg­alap­ve­tőbb prob­lé­mánk­ra, Is­ten-hi­á­nyunk­ra, de per­sze más se­be­ink­re is. Alá­zat­ra ne­vel, meg­lát­tat­ja ha­tá­ra­in­kat, ön­is­me­ret­re kész­tet, és rá­vi­lá­gít ar­ra, hogy rá­szo­ru­lunk a Te­rem­tő ir­gal­má­ra. A szerzetes sza­va­i­val él­ve a böjt jel. An­nak bi­zony­sá­ga, hogy nem ra­gasz­ko­dunk a bűn­höz, ha­nem Is­ten­hez tér­ve meg­vall­juk, meg­bán­juk, kér­jük az Úr bo­csá­na­tát Krisz­tu­sért, így ta­lál­va vissza ön­ma­gunk­hoz.

Jó volt át­él­ni és meg­ta­pasz­tal­ni a csen­det, az Is­ten­nel és az egy­más­sal va­ló kö­zös­sé­get. Jó re­mél­ni, hogy jö­vő­re ta­lán új­ra lesz egy ilyen al­ka­lom a Ba­la­ton part­ján. Még jobb tud­ni, hogy Is­tent 2009 böjt­jé­nek ide­jén – mi­vel még tart a ke­gye­lem ide­je – bár­hol, bár­mi­kor meg­szó­lít­hat­ja az, aki a szí­vé­be és az éle­té­be akar­ja fo­gad­ni őt.

Ga­Zsu