Kultúrkörök

Úgy em­lék­szem fi­a­tal­ko­rom­ból, hogy a szá­mom­ra leg­ér­té­ke­sebb időszak min­den­nap az es­te volt. Ilyen­kor le­het a leg­in­kább ki­kap­cso­lód­ni, ha van va­la­mi jó mű­sor a té­vé­ben, vagy ha van ki­vel – test­vér­rel, szü­lő­vel, ba­rát­tal – jól el­töl­te­ni az időt. Egyet so­ha­sem gon­dol­tam: hogy ilyen­kor jó len­ne kint áll­ni egy órán ke­resz­tül a jég­hi­deg­ben egy húsz­éves kis­te­her­au­tó pla­tó­ján és dol­goz­ni.

Is­ko­lánk­nak, az Evan­gé­li­kus Egy­ház Aszó­di Pe­tő­fi Gim­ná­zi­u­má­nak a 12. év­fo­lya­mos ta­nu­lói azon­ban már má­so­dik éve lel­ke­sen te­szik mind­ezt, ami­kor a Ma­gyar Mál­tai Sze­re­tet­szol­gá­lat Ut­cai Gon­do­zó Szol­gá­la­tá­val a té­li idő­szak­ban ételt osz­ta­nak bu­da­pes­ti haj­lék­ta­la­nok­nak. Eb­ben a tan­év­ben húsz di­á­kunk je­lent­ke­zett, hogy szí­ve­sen részt ven­ne az ét­kez­te­té­si prog­ram­ban, és szí­ve­sen meg­is­mer­né azo­kat az em­be­re­ket, akik ezt fog­lal­ko­zás­sze­rű­en űzik.

A hit­tan­órá­kon rend­sze­re­sen szó van a rossz szo­ci­á­lis hely­zet­ben lé­vők­ről, a haj­lék­ta­la­nok­ról is. Egé­szen más azon­ban be­szél­get­ni a zárt fa­lak kö­zött, a mi kis ke­resz­tény szi­ge­tün­kön ró­luk, mint ta­lál­koz­ni, be­szél­ni, érez­ni ve­lük. Az élet­hely­ze­tek és élet­tör­té­ne­tek meg­ta­ní­ta­nak ér­té­kel­ni: ér­té­kel­ni őket és ér­té­kel­ni sa­ját ma­gun­kat. A min­den­na­pi ke­nye­ret, a csa­lá­dot, az ott­hon me­le­gét. Aki ve­lük ta­lál­ko­zott, gaz­da­gab­ban tért ha­za. És nem­ csak lel­ki ér­te­lem­ben. Ezek az em­be­rek meg­ta­nít­ják, mi­lyen ér­té­kes a ru­ha, ame­lyet ta­lán már egé­szen meg­un­tál, mert ki­ment a di­vat­ból; meg­ta­nít­ják, mi­lyen ér­té­kes egy pá­ri­zsis zsöm­le, amely­től reg­ge­len­ként már csö­mö­röd van; meg­ta­nít­ják, mi­lyen ér­té­kes egy po­hár fris­sen fő­zött for­ró tea az ócs­ka mű­anyag po­hár­ban.

Ér­de­kes fo­lya­mat­nak le­he­tek fül­ta­nú­ja, ami­kor a hely­szín fe­lé még ar­ról fo­lyik a szó, hogy hány­szor és mi­vel kell ke­zet mos­ni, ha vé­gez­tünk, és hogy „csak kö­zel ne ha­jol­ja­nak hoz­zám”. Vissza­fe­lé már csak a gon­do­la­tok ma­rad­nak, a csend, ar­cok, ti­zen­éves gye­re­kek vissz­hang­zó mon­da­tai a sor­ból, akik büsz­kén vál­lal­ták szü­le­té­si dá­tu­mu­kat: 199…

Bi­zony, csak kol­du­sok va­gyunk, rá­szo­ru­lók, kik­nek üres ta­risz­nyá­ját most haj­lék­ta­la­nok töl­töt­ték meg az élet kin­cse­i­vel.

Si­mon At­ti­la is­ko­la­lel­kész