Szószóró

Be­le­buk­tunk. Hogy mi­be? Az élet is­ko­lá­já­ba – ahol a „bi­zit” a böjt­ben kap­juk.

Ab­ba, hogy nem mond­juk ki a prob­lé­má­kat. Hogy sok­szor órák, na­pok, he­tek, hó­na­pok, sőt évek tel­nek el úgy, hogy köz­ben ci­pel­jük ma­gunk­kal a gon­do­kat, ahe­lyett hogy meg­be­szél­nénk őket az­zal, akit érin­te­nek. Pe­dig be­szél­get­ni kel­le­ne egy­más­sal, na­gyon so­kat. A jó be­szél­ge­tés töb­bet ér az arany­nál is – val­lot­ta egy­szer Goe­the.

Ab­ba, aho­gyan ki­mond­juk a prob­lé­má­kat. Sok­szor ki­a­bá­lunk, ve­szek­szünk, in­du­la­tok bo­rí­ta­nak el ben­nün­ket. Vagy hig­gad­tak va­gyunk, de ci­ni­ku­sak és bán­tók. Pe­dig sze­ret­nünk kel­le­ne egy­mást, na­gyon.

Ab­ba, hogy el­hisszük, hogy csak ak­kor érünk va­la­mit, csak ak­kor va­gyunk fon­to­sak, ha sze­ret­nek ben­nün­ket. Pe­dig el kel­le­ne hin­nünk, hogy ön­ma­gunk­ban, vagy­is ma­gá­nyo­san is ér­té­ke­sek va­gyunk, és nem at­tól le­szünk va­la­kik, hogy van-e ba­rát­nőnk vagy ba­rá­tunk. Éle­tünk ér­té­két az ad­ja, hogy a sa­ját éle­tünk Is­ten­től van. Hogy van Te­rem­tőnk, aki éle­tet adott ne­künk. Ő akart a szü­le­im ál­tal, és ő ve­zet en­gem. Er­re sok­kal töb­bet kel­le­ne gon­dol­nunk.

Ab­ba, hogy a vi­lág kö­zép­pont­jai aka­runk len­ni min­dig, mint egy hisz­tis kis­gyer­mek, aki­nek a min­den­na­pi bol­dog­sá­got az je­len­ti, hogy kap va­la­mit. Pe­dig meg kel­le­ne ta­nul­nunk má­sok­nak töb­bet ad­ni, má­sok­kal job­ban tö­rőd­ni, fi­gyel­me­seb­ben kí­sér­ni egy ba­rát vagy is­me­rős éle­tét.

Ab­ba, hogy ha ne­héz fel­ada­tot ka­punk az élet­től, min­den­ki­nek nya­fo­gunk. Pe­dig meg kel­le­ne ta­nul­ni új­ból csend­ben len­ni és imád­koz­ni. Mert egy ben­nün­ket érő hir­te­len vesz­te­ség, egy be­teg­ség vagy egy vá­gyunk meg­va­ló­su­lat­lan­sá­ga iga­zá­ból a hi­tünk pró­bá­ja: ké­rünk-e se­gít­sé­get, út­mu­ta­tást Is­ten­től?

Ab­ba, hogy min­dent az utol­só pil­la­nat­ra ha­gyunk. Pe­dig mi­lyen jó len­ne, ha min­dig min­den­re jut­na elég idő! Csak a lus­ta­sá­gunk, a szét­esett­sé­günk az, ami vissza­húz.

Ab­ba, hogy na­gyon ha­mar el­fogy a tü­rel­münk. Pe­dig mi­lyen jó len­ne, hogy ha tü­rel­me­seb­bek len­nénk, bé­ké­seb­bek, mert ak­kor jobb meg­ol­dá­sok szü­let­het­né­nek a kap­cso­la­ta­ink­ban.

Ab­ba, hogy irigy­ke­dünk. Pe­dig mennyi­vel jobb len­ne imád­ság­ban há­lát ad­ni a má­sik, a szom­széd, a ba­rát­nő, a ba­rát örö­mé­ért!

Ab­ba, hogy a csa­lá­dunk nem min­dig a leg­fon­to­sabb a szá­munk­ra. A fé­szek me­le­gét sok­szor ön­ma­gunk hűt­jük ki, mert a ma­gunk cél­jai után ro­ha­nunk csak, és nem gon­do­lunk a szü­le­ink­re, test­vé­re­ink­re. Pe­dig mennyi erőt je­lent a bol­dog csa­lá­di hát­tér, ahol fel le­het töl­te­kez­ni, mert ott úgy sze­ret­nek min­ket, aho­gyan se­hol más­hol!

Ab­ba, hogy megint itt van egy böj­ti idő­szak, és nincs idő csend­ben len­ni, meg­áll­ni nap mint nap, egy ki­csit töb­bet imád­koz­ni, egy ki­csit töb­bet ol­vas­gat­ni a Bib­li­át vagy kö­vet­ni az Út­mu­ta­tó igé­it. Pe­dig mi­lyen jó vol­na, ha új­ra hagy­nánk, hogy te­rem­tő Urunk meg­ta­lál­jon ben­nün­ket! Bár­csak úgy éb­red­nénk reg­ge­len­te, hogy Is­ten jó­sá­gá­nak lég­kö­ré­ben te­lik majd el na­punk, és bár­csak úgy pi­hen­nénk meg es­te, hogy át­gon­dol­juk, mi min­den jó tör­tént az­nap, ami­re nem is szá­mí­tot­tunk, és ami­ért há­lát tu­dunk ad­ni!

Igen, ta­lálj meg új­ból, Uram, és kér­lek, hogy se­gíts vég­re össze­rak­ni azt a ba­tyut, ame­lyet hús­vét­kor gon­do­lat­ban le­ten­nék majd ama bi­zo­nyos nagy sír­kö­ved elé, mert már nem bí­rom to­vább ci­pel­ni. Ha majd itt lesz az ide­je, bát­ran hen­ge­rítsd el azt is a sír­kő­vel együtt, mi­nél messzebb­re. Már na­gyon vá­rom, hogy a sok bu­kás­ból vég­re ki­emelj.

Sze­ret­nék hit­ben él­ni, de­rű­lá­tób­ban gon­dol­kod­ni. Ugye fogsz ne­kem se­gí­te­ni?

Ba­log Esz­ter