Keresztény szemmel

Va­la­mi­kor, egy­szer, azon a vég­ze­tes nagy­pén­te­ken Pi­lá­tus, a csá­szár­hű ró­mai hi­va­tal­nok sza­va ke­gyet­len egy­sze­rű­ség­gel szólt: „Ec­ce ho­mo!” Tes­sék, itt van bosszú­tok, in­du­la­to­tok cél­táb­lá­ja. Én ugyan nem tar­tom őt vét­kes­nek, de mo­som ke­ze­i­met, sor­sá­ra ha­gyom, le­gyen a bi­ro­dal­mi hó­hé­ro­ké a vég­re­haj­tás jo­ga. Én kü­lön­ben is már alig szen­ved­he­tem en­nek a ne­he­zen ért­he­tő, lá­zon­gó pro­vin­ci­á­nak vi­selt dol­ga­it, elég a szó­ból!

Mi­lyen kár, hogy ez a po­gány is­ten­kul­tu­szon fel­nőtt, nagy ha­tal­mú hely­tar­tó nem tud­ta, hogy mit is cse­lek­szik, mi­dőn az e vi­lá­gi ha­tal­mas­sá­gok ked­vét ke­res­te, és Jé­zust el­ve­szej­tő ítél­ke­zés­nek szol­gál­tat­ta ki. Pon­to­sab­ban szól­va, hogy mit mu­lasz­tott el. Nem tu­da­ko­zó­dott fe­lő­le, ki fe­lett ítél, hogy ki­hul­ló vé­re har­ma­tá­val az egyet­len igaz Em­ber fi­zes­sen ér­tünk és he­lyet­tünk. Ő, aki­ről a pró­fé­ták jö­ven­döl­tek, aki­re a Szent­lé­lek ga­lamb­ként szállt, és aki­ről ma­ga az Atya tett bi­zony­sá­got. És íme, aki­nek kö­zel kétezer év múl­tán is mil­li­ók áhít­ják min­den ki­ej­tett sza­vát, mert ná­la örök élet­nek be­szé­de van.

Most, az Em­ber­fia ke­reszt­ha­lá­lá­ra em­lé­kez­ve, lé­lek­ben és idő­ben egy­szer­re lá­tunk a kö­ze­li és a tá­vo­li múlt­ba. Ka­rá­csony ün­ne­pén, ad­vent csend­jét kö­ve­tő­en nem­rég is uj­jong­va szállt az ének. Hit­tük, hogy nagy vál­to­zá­sok csil­lag­órá­ja jött el. Aho­gyan egy­kor meg­ri­adt pász­to­ro­kat, most ben­nün­ket bá­to­rí­tott az an­gyal: ne fél­je­tek! Meg­té­rő lé­lek­kel éne­kel­tük mind­ahá­nyan: „Ím, jász­lad mel­lett tér­de­lek…” De el­tűnt az ün­ne­pi cso­da va­rá­zsa, és nyo­má­ban meg­rit­kult a jó­ság.

Az élet fur­csa já­té­ko­kat űz ve­lünk. Jó­ra igyek­szünk, az­tán jön­nek kis és nagy meg­al­ku­vá­sok, hogy utá­na már nagy csa­lá­so­kat, ká­rom­lá­so­kat és bű­nö­ket tűr­jünk el ma­gunk­ban itt be­lül és a vi­lág­ban ott kí­vül. Akár­csak egy­kor ott, a pas­sió szín­he­lyén is.

A nagy baj, aho­gyan ma is, ak­kor is, az iga­zi hit hi­á­nyá­val kez­dő­dött. Volt, aki nem ilyen­nek vár­ta a Mes­si­ást. Volt, aki vi­tat­ko­zott ve­le, volt, aki el­árul­ta, volt, aki meg­ta­gad­ta. És volt, aki a fel­tá­ma­dást csak a seb­he­lyek ta­pin­tá­sa után hit­te el… Okos­ko­dás, két­ke­dés, fél­szeg gya­nak­vás és áru­lás sze­gé­lyez­te az utat, amely el­ve­ze­tett a bi­ro­dal­mi tör­vény őré­hez, Pi­lá­tus­hoz, aki va­la­mi ál­böl­csel­ke­dés okán ezt kér­dez­te Jé­zus­tól: mi az igaz­ság?

Most, hogy ke­gye­le­mért es­dek­lő lé­lek­kel vissza­né­zünk az idő­ben, ijed­ten lát­juk: új­ra pe­reg a hús­vé­ti tör­té­net film­je. Té­to­va ri­adt­ság­gal ál­lunk a Gol­go­ta rop­pant drá­má­ja előtt. Rá­döb­ben­nünk, hogy két­ke­dő hi­tet­len­ség­től kí­sért­ve hány­szor vol­tunk és va­gyunk hűt­len sá­fá­rai az Úr ál­tal re­ánk bí­zott drá­ga Igé­nek, és ma is hány vét­kes mu­lasz­tá­sunk ter­he sú­lyos­bít­ja a Meg­vál­tó szen­ve­dé­sét.

De még most sem ké­ső meg­val­la­ni, hogy így van! Még most sem ké­ső a ke­reszt­fa tö­vé­be ál­la­ni és a Szen­ve­dő­re te­kint­ve csak ennyit mon­da­ni: bo­csáss meg, Urunk, hogy annyi­szor ké­tel­ked­tünk a te igaz­sá­god­ban, és nem tud­va, hogy mit cse­lek­szünk, vét­ke­zünk el­le­ned.

Dr. Tróz­nai Ti­bor