Keresztény szemmel
Ecce homo
Valamikor, egyszer, azon a végzetes nagypénteken Pilátus, a császárhű római hivatalnok szava kegyetlen egyszerűséggel szólt: „Ecce homo!” Tessék, itt van bosszútok, indulatotok céltáblája. Én ugyan nem tartom őt vétkesnek, de mosom kezeimet, sorsára hagyom, legyen a birodalmi hóhéroké a végrehajtás joga. Én különben is már alig szenvedhetem ennek a nehezen érthető, lázongó provinciának viselt dolgait, elég a szóból!
Milyen kár, hogy ez a pogány istenkultuszon felnőtt, nagy hatalmú helytartó nem tudta, hogy mit is cselekszik, midőn az e világi hatalmasságok kedvét kereste, és Jézust elveszejtő ítélkezésnek szolgáltatta ki. Pontosabban szólva, hogy mit mulasztott el. Nem tudakozódott felőle, ki felett ítél, hogy kihulló vére harmatával az egyetlen igaz Ember fizessen értünk és helyettünk. Ő, akiről a próféták jövendöltek, akire a Szentlélek galambként szállt, és akiről maga az Atya tett bizonyságot. És íme, akinek közel kétezer év múltán is milliók áhítják minden kiejtett szavát, mert nála örök életnek beszéde van.
Most, az Emberfia kereszthalálára emlékezve, lélekben és időben egyszerre látunk a közeli és a távoli múltba. Karácsony ünnepén, advent csendjét követően nemrég is ujjongva szállt az ének. Hittük, hogy nagy változások csillagórája jött el. Ahogyan egykor megriadt pásztorokat, most bennünket bátorított az angyal: ne féljetek! Megtérő lélekkel énekeltük mindahányan: „Ím, jászlad mellett térdelek…” De eltűnt az ünnepi csoda varázsa, és nyomában megritkult a jóság.
Az élet furcsa játékokat űz velünk. Jóra igyekszünk, aztán jönnek kis és nagy megalkuvások, hogy utána már nagy csalásokat, káromlásokat és bűnöket tűrjünk el magunkban itt belül és a világban ott kívül. Akárcsak egykor ott, a passió színhelyén is.
A nagy baj, ahogyan ma is, akkor is, az igazi hit hiányával kezdődött. Volt, aki nem ilyennek várta a Messiást. Volt, aki vitatkozott vele, volt, aki elárulta, volt, aki megtagadta. És volt, aki a feltámadást csak a sebhelyek tapintása után hitte el… Okoskodás, kétkedés, félszeg gyanakvás és árulás szegélyezte az utat, amely elvezetett a birodalmi törvény őréhez, Pilátushoz, aki valami álbölcselkedés okán ezt kérdezte Jézustól: mi az igazság?
Most, hogy kegyelemért esdeklő lélekkel visszanézünk az időben, ijedten látjuk: újra pereg a húsvéti történet filmje. Tétova riadtsággal állunk a Golgota roppant drámája előtt. Rádöbbennünk, hogy kétkedő hitetlenségtől kísértve hányszor voltunk és vagyunk hűtlen sáfárai az Úr által reánk bízott drága Igének, és ma is hány vétkes mulasztásunk terhe súlyosbítja a Megváltó szenvedését.
De még most sem késő megvallani, hogy így van! Még most sem késő a keresztfa tövébe állani és a Szenvedőre tekintve csak ennyit mondani: bocsáss meg, Urunk, hogy annyiszor kételkedtünk a te igazságodban, és nem tudva, hogy mit cselekszünk, vétkezünk ellened.
Dr. Tróznai Tibor